- Ki az a Béres Kálmán? -

– Ki az a Béres Kálmán? – kérdezte valaki, midőn szülőhelyem fotógalériájába a sok gazdaporta mellé felkerült a mi nádfedeles kis házunk. Hogy szülőházam volt-e? Annak érzem. Az épületet rég elbontották. De a porta új tulajdonosának, gyermekkori pajtásomnak hála, nemcsak a gang műkő oszlopai (ágasfái) kerültek be az új ház alapjába, hanem a régi házszám is fel az oromzatra. Sok-sok postai lapot, borítékot címeztem így: Béres Kálmán, Kisújszállás, Marjalaki utca 45. Igaz, egyszer címzettként Béres Kálmánnét szerepeltettem, aki a leveleket el- és felolvasta, és a választ megírta rájuk. Lett is belőle hadd el had! Egy férjes asszonynak magánlevél?! Nem létezik!

Béres Kálmán nem írt leveleket, kérvényt, hivatalos iratot sem, legfeljebb aláírta. Kazalrakó villához, arató kaszához, a Vay-malomban durva kenderzsákokhoz idomult a keze. Béres volt és malommunkás. Erős markába, vastag ujjai közé nem illett a tollszár. Nem betűvető, hanem szántóvető emberként tanított írni engemet.

A sorminták még szórakoztattak az elején, szerettem fonni-kötni-hurkolni őket, különösen a hurkokba illeszthető élénkpiros pettyek vidámítottak. Ritkán kellett a hat darab színeshez, a papír csomagolású kis ceruzákhoz nyúlni. A tolltartó fadobozának használatba vétele a szertartás erejével hatott: íme, az iskolás szerszámai! A tetejét a szappanozott vájatban enyhe nyomással csúsztattam hátra, azután az egyszerű cerka, majd a piros-kék szemrevételezése következett. A tollszár és a gömbhegyű tollhegyek – csupa fontos kellék, az utóbbi neve máig megfejthetetlenül érdekes. Puha anyagból Anyu készített egy több rétegű, csaknem kerek tolltörlőt, a teteje cicafejet formázott bajusszal, fülekkel. Csak nekem volt ilyen! A rekvizitek célja, az írni-olvasni tudás végül sok örömet szerzett, de a gyakorlással igencsak megszenvedtem.

Különösen az írott kis s keserítette meg az életem: a nyaka, ahol a felfelé húzott kötés után úgy kell a csúcstól lefelé vezetni a vonalat, hogy együtt is legyen, meg külön. Ki érti ezt? Sehogy sem ment! De Béres nagyapám nem hagyta. Mellém ült vagy fölém hajolt, és kérges, barázdált, repedezett bőrű kezét hozzá igazította az enyémhez, segített. Ötven évvel azelőtt járt elemibe, akkor küzdhetett ugyanígy a betűvetéssel, amelynek sohasem válhatott mesterévé, de unokája kedvéért úgy tett. Komolyan vettük a keserves munkát. Egy év múlva aztán nagyapám helyett kidugott nyelvű komolysággal magam róttam a munkaegységeket a ma már nevét-sem-tudom kis téesz könyvecskébe.

Ídes-Bíres nagyapám ismertetett meg az olvasás tudományával is. Szeretett olvasni. A maga örömére Dózsa György parasztháborújáról és az egykori huszár bajtársakról kölcsönzött könyveket. Téli estéken a húgomnak és nekem kissé emelt hangon, éneklős lejtéssel olvasott fel a Bibliából. A karszéken ült, közel a lámpához, orrán – John Lennont megelőzve – az OTI pápaszem. A díványon, vagy lábunk se' lógázva a kemencepadkán hallgattuk. A mestergerenda feletti, két keresztgerenda közötti nyílásból ereszkedett közénk a szöveg, melyet Szentírásnak sohasem mondtunk. A könyvnek alig nevezhető sárga, szétesett, agyonolvasott lapokról előttem szállt, lebegett, vonult Jézus Kajafás elé. Kérdésem igen, de exegézis nem volt. Nagyapám felolvasásai után sosem vált számomra avíttá Károly Gáspár nyelve! Tizenévesen igaz gyönyörűséggel olvastam Katona átigazítatlan Bánk bánját, és máig nem vagyok képes elfogadni, hogy modernizálásra szorult a szöveg. Az átigazító Illyés Gyula híres besenyő koponyája kunsági Nagyapám fejét juttatja eszembe. A református ősöket, a Bibliát olvasó, keresztet nem hányó egyenes úton járó embereket. A felső tiszai, mekegőnek csúfolt édes anyanyelvet.

Felolvasásait nem viszonoztam. Újdonsült író-olvasó tudományomtól elbűvölve legfeljebb saját irományaimat olvastam fel neki. Ki másnak, hiszen messze volt anyám. Azután Anyuhoz kívánkozva tizenegy évesen paraszttá lettem Budapesten. A madárlátta kenyérről, amellyel a mezőről jövet megkínált, a kemencepadkáról, tengeritörésről írott verseimmel kapaszkodtam a simogatásra lelkével együtt mozduló messzi két kezébe. Nem illett rákérdezni, hogy vajon tetszett-e? Felolvasta-e a címzettnek nagyanyám?

Ő, az annyok nevezte évődve tizenhuszárnak a szeretett embert, a csak tisztességben és munkában macsót. Boltozatos homloka alól kék szeme haraggal sosem, huncutul csak néha villant. Kártyázáskor a partneri kacsintás mellé járt a tréfa: – Mer’ az én feleségem olyan asszony, hogy egyszer kírek, kétszer ád! –. Mire a válasz: – Kalmi!!! – Hiszen kardos menyecske, Posztós Teréz vette férjül a Limanovánál harcolt, Erdély 1916-os visszafoglalásában részt vett, élve hazakerült 13-as jászkun huszár Béres Kálmánt.

Egy verset szeretett mondani. Kívülről tudta, akár a Miatyánkot. A XIX. század végén az elemiben ezt tanították a leendő kisbéreseknek. Az én nagyapámnak, akinek a nyolcvannegyedik életévében történt halálát egy meggondolatlan, sorsdöntő huszárvágással kényszerültem az életen megtorolni. De az egy másik történet immár.