Bizalom

Bizalom

Sok van a rovásomon, többnyire nem olyan dolgok, amelyeket a túlzott bizalom okozott volna. Tanári pályámon azonban volt egy ilyen. Személyiségemnek azt a részét, amellyel bizalommal tekintek az új helyekre, helyzetekre, partnerekre – a fiam mentalitásában is fellelem. Ez a mi luxusunk. Mértéke Nagyfiamban meglep. Mint a tükör.

A neveltjeim, tanulóim bizonyára tudnának példát mondani az ellenkezőjére, de én úgy emlékszem, nem vadásztam a puskákra, nem trükköztem ezek kiderítésére keresztkérdésekkel. Ha mégis előfordult, a többiekkel szembeni tisztesség, az egyenlő mérce késztetett erre. Szerettem azt hinni, hogy nem csalnak, én meg nem kivételezek, hogy igazságos vagyok az osztályzásban, a személyre szóló figyelemben. Ma úgy gondolom, hogy ezzel törekedtem a bizalomra, s reméltem, megbíznak ők is – viszont. Számít ez most már bárkinek? Úgy értem: rajtam kívül…

Arra azért az érintett, egy magabiztos felnőtt nő emlékezhet, hogy javítóvizsgára megérett lévén neki is felajánlottam, hogy nem rontom el a nyarát. Ha abbahagyja a dohányzást, átengedem történelemből. Valaki rákérdezett: – Honnan tudja, hogy abbahagyja? – Hát ha vállalja, akkor…! – volt a válaszom. Szabálytalan ajánlatomat nem volt köteles elfogadni. Átment a javítóvizsgán, majd sikeresen érettségizett. Magának köszönheti, miként azt is, ha azóta nikotinmentessé vált. De jó érzés lett volna tudni, hogy ő sem járt hiába az óráimra.

Nem volt köteles elfogadni a gyereke sorsára vonatkozó javaslatomat Jutka, soroksári kolléganőm sem, azt azonban elképzelni sem tudtam, hogy semmibe veszi. Bíztam benne.

Az eset jobb megértéséhez egy kis bevezető szükséges. A pedagógusnak vannak tanulói, diákjai, tanítványai. Az osztályfőnök, a csoportnevelő gyerekeimnek mondja az övéit, akikkel több a munkaköri kötelessége, s kialakul irántuk személyes erkölcsi felelőssége, elkötelezettsége is. Nem ritka, hogy kapcsolatuk túlterjed az iskolaidőn és az iskoláztatás idején. Líviuszt például a Vas utcában csak az olyan tanulók érdekelték, akiken segíthetett. Más osztályfőnökök az iskolában egyébként alig létező személyes kompetenciájukat élték ki az osztályukkal: az ott tanítók csak rajtuk keresztül léphették át a szaktanítás kereteit. Szakkörbe, kirándulásra gyerekeik akkor se járhattak más tanárokkal, ha maguk nem rendeztek ilyet. A tanulók pontosan érezték a kimondatlan tanári elvárásokat, ahogy a családban a szüleikét is. Az osztályomban szociometriai vizsgálat igazolta ezek működését.

Osztályfőnökként magam is úgy véltem, hogy az én „népem” az én felelősségem.

Tapasztaltam, hogy alsós tanítónőjük hosszú ideig magáénak tekintette gyerekeit, legszívesebben felső tagozatban is tovább vitte volna őket. De csak négy fiút tartott meg férje evezős edzésein – s bizony nem örültem neki. Emberi gyengeség volt, következmények nélkül. De hetedikben az egész osztálynak kötelezővé tettem a tánciskolát, amely némettanáruk „boltja” volt, évről évre a barátnője tartotta. Remélem, hogy inkább nyitottam a gyerekeim lehetőségeit, csekély eszközeimmel inkább segítettem, mint korlátoztam őket. Úgy gondolom: a nevelés ezt jelenti. Segíteni.

Egy korábbi blogbejegyzésem visszhangtalanságából kellett rádöbbennem arra, hogy mennyire naivan értelmeztem az osztályfőnöki-tanári szerepet! Hiszen csak a vak nem látta, de ő is hallhatta, hogy a beszédzavarokkal küzdő, ám nagyszerűen tanuló, példásan viselkedő kislány segítségre szorul! De amikor az erre szakosodott kiváló pszichiáterrel elintéztem, hogy fogadja őt, akkor – tiszteletben tartva az osztályfőnöki kompetenciát – nem Zsuzsi édesanyját értesítettem erről, hanem Jutkát, az osztályfőnökét. Hiszen az iskolában Zsuzsi az ő gyereke volt!

„Jó volna tudni, hogy abban az osztályban nem garázdálkodtam hiába.” – fejeztem be az erről szóló történetet. A visszhangtalanság azóta rádöbbentett, hogy Zsuzsival Teri néni, aki segíthetett volna neki, nem találkozott. Ha édesanyja utasította el a lehetőséget, osztályfőnöke szólhatott volna róla. De nem szólt se nekem, se nekik. Korábban is rájöhettem volna. Hét-nyolc évvel azután, hogy tolakodónak vélt rákérdezésemet mellőzve, vakon bíztam az osztályfőnöki-anyai, pszichiáteri segítségnyújtás megtörténtében, autista Kisfiammal jártunk a rendelőben. Az ő sorsának felismerése akkor minden más információt elmosott.

Ma is bánt, hogy a tanári-osztályfőnöki szerepeket tiszteletben tartva ugyanolyan bizalommal tekintettem egykori kolléganőmre, mint egykori tanáromra, a pszichiáterre. A bizalom nyílván nem volt kölcsönös. Zsuzsi nem kapott segítséget. Nem ért oda a rendelésre.