Biztos?

A kimondott szavak mögött világtörténelmi perspektívában a protestantizmus hitvallása, Luther felelősségvállalása magaslott, amelyről nagyszüleim, rokonaim egyike sem tudhatott. Akkoriban a nevét sem hallottam. Mégsem volt nehéz felnőttként ráismerni. „Itt állok én, mert másként nem tehetek”, mondotta ki - a hagyomány szerint - a másra át nem ruházható egyéni felelősségvállalás korszakos igéjét a nagy reformátor. Belső kényszer mondatta vele, mire jutott hitbeli vívódásai, teológia professzori elemzései során. Az első számú földi hatalommal szemközt, Husz mártíriuma után is meg kellett vallja igazát. Úgy vélem, a protestánsok, nagyok és kicsik, templomosok és oda alig járók erről ismerszenek meg igazán, nem pedig János evangélista parancsolata szerint. „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok." Pedig ez az utóbbi áll összhangban a fő paranccsal, amely – úgy tűnik – sokunktól sokat követel.

Nem szabad hazudni! – Milyen egyszerű! De ugyanilyen egyszerű a hazugságot és más vétkeket is Antoine de Boulay mondatával relativizálni: „Ez több, mint bűn: ez hiba.” Eszerint a bűn – potomság, ellenben hibázni: botrány. Kifinomult szofisztika csupán, jó környezetben és kellő ambícióval másolható az arisztokrata bon mot. De mi egyszerű emberek voltunk. Én meg is maradtam annak: prosztó – простой. Egyenes ember.

Ára volt ennek az egyszerűségnek. Egy ízben nagyanyám kezén vonszolódva az óvodába tartva még a Marjalaki utcából a Lakatos utcába érve is tagadtam. Makacskodtam, hárítottam, védtem valami hazugságot. – Most még bevallhatod! – Már látszott a Sásastó utcai óvoda, amelyben sor került volna a szembesítésre. A kisebbik szégyent választva elmondtam az igazat. Megmenekültem. Nagyanyám visszafordult. Miért vélem úgy – immár magam is nagyszülő –, hogy a kezemet fogja? Mert ettől kezdve önállóan jártam a hozzám arányos egyenes úton.

Téli estéken tanyázott nálunk Bözsi néni és... dehogy is Pista bácsi. A dús szemöldökű, kevés beszédű, a dózniból nagy műgonddal cigarettát sodró idős ember István bácsi volt. Akkoriban állal épp felértem az asztalt, amelyre röpködött a kártya. Filkó. A szemben ülő partnerek mindenki által ismert arcjeleket adtak, meg nem unt szófordulatokat lehetett hallani, amíg el nem járt az erre szánt idő. Cihelődés közben István bácsi valami odakinti krampuszt vagy hörörét emlegetett. Komoly arccal, nekem.

– Neeem! – hitetlenkedtem, – nincs is! –

– Bizony van! Az előbb kint voltam, láttam – tromfolt le a kártyajátékos.

– Nem igaz!

– Hogy-hogy? Há’szen hallod! – szólt bele érdeklődő fölénnyel egy másik felnőtt.

– István bácsi hazudik! – vágtam ki erre.

No, amit én kaptam! – Még hogy hazudik? Egy embernyi ember! – Ezt a nyelvi formulát a tekintélytisztelet és az igazmondás első felismert konfliktusa rögzítette belém. A höröre kint van a gangon – Roma locuta, causa finita. De nem nekem.

Amicus Plato sed magis amica veritas – ma már nem csak István bácsi tekintélyénél, de a barátomnál is jobban szeretem az igazságot. Szép és következetes ez a maxima, egyenes emberhez illő. De vajon működik? Ha kiállítanak vigyázónak, ha rendőrt, bírót vagy zsürort csinál belőled a sorsod, mi lesz veled, ha eszerint cselekszel? A blogvitában a tényekre és az érvekre, azaz az igazságra, vagy inkább a potenciális szövetségesek érzékenységére figyelsz? Főleg csapatban: mert egyén és közösség viszonya kölcsönös: ha te nem ismered el az összetartozást, ők hogyan ismernének el magukénak téged?

Ítélsz harag és megalkuvás nélkül? Hát nincs benned semmi emberi?! Te nem ötven, de ötévente újra írt Mizantróp! - egy kompromisszumra képtelen ember! Embergyűlölő! Hogy merészeled magad a csalhatatlanság tulajdonságával felruházni? Légy esendő! Alkalmazkodj, hazudj, ha kell! Meglásd, az igazság így is, úgyis, nem csak hazugságod ellenére, hanem általa is érvényt szerez magának!

Vannak teremtő erejű kegyes füllentések. – Jól nézel ki – mondjuk valakinek. –Kiválóan írsz! Senki sem tudta volna ezt a problémát megoldani! Te vagy a legjobb barát! A legjobb szerető! – Nehéz ilyesmit kiejteni a szánkon, ha szemérmes az ember, de ha szégyenlősséget felülírja a spontaneitás, vagy a jóindulat, akkor a vágyotthoz igazodik a valóság, megváltozik a világ. Mosolyt helyezünk a másik arcra, és ettől megszépül. Támaszt adunk az önérzetének, és alkotni bátorodik. Szövetséget kínálunk az élethez, biztatót a szerelemhez. Miért ne tennénk, ha tudunk ily módon hazudni?