... nem volt túlzottan politikus alkat, és nem volt alkalmas ... egész párt vezetésére...

... nem volt túlzottan politikus alkat, és nem volt alkalmas ... egész párt vezetésére...

Részletek - és kommentár - a Wikipédiából: Lucius Licinius Lucullus (Róma Kr. e. 109-ben született) a plebejus Licinia nemzetség tagja, korának egyik legkiemelkedőbb római hadvezére és politikusa volt. Sulla oldalán indult a karrierje, amint nagy riválisának, Pompeiusnak is, és bár hadvezérként felvette utóbbival a versenyt, a katonákkal szembeni szigora, illetve a lakosság iránti kímélete miatt sikerei ellenére sem volt népszerű. Noha erkölcsileg kimagaslott kortársai közül, konzervatív politikusként kevésbé bizonyult tehetségesnek.

Kr. e. 77-ben praetor lett, majd Kr. e. 76-ban Africa provinciát igazgatta a tőle megszokott igazságossággal és józansággal. Kr. e. 75-ben hazatérve consullá választották Marcus Aurelius Cotta társaként.

Lucullus ezután hosszú időt töltött Kis-Ázsiában hadmozdulatok nélkül. Már a pontoszi városokban is igyekezett megakadályozni a rablást és dúlást, de kevés sikerrel; később maga próbált meg gondoskodni az újratelepítésükről. A római tartományok lakói erősen megszenvedték az adóbérlők határtalan kapzsiságát, illetve a hadsereg visszaéléseit. Lucullus mindennek véget vetett, igazságos és tartósan fennmaradó rendszert hozott létre a hátralékok kamatainak méltányos szintre csökkentésével, illetve az adóbérlők tevékenységének szabályozásával. A lovagrendi [értsd: pénzember, adóbérlő] csoportot ért veszteségek Rómában Lucullus elleni agitációhoz vezettek, de az anatóliai városok ünnepségeket rendeztek a hadvezér tiszteletére.

Lucullus Kr. e. 69-ben indult meg kelet felé válogatott haderő élén. A szárazságnak köszönhetően könnyedén át tudott kelni az Eufrátesz és a Tigris felső folyásán, és megkezdte Tigranokerta, a főváros ostromát. Tigranész először elmenekült fővárosából, de hatalmas túlerő élén ősszel visszatért. Lucullus bátran vállalta a csatát Kr. e. 69. október 6-án, és mesébe illő győzelmet aratott: a római oldalon alig volt veszteség, míg az arméniai sereg szerteszaladt. Még Tigranész diadémja is zsákmányul esett. A város görög lakói rövidesen megnyitották Tigranokerta kapuit a rómaiaknak, akik megkímélték a lakosságot, noha a rablástól nem lehetett őket visszatartani.

A niszibiszi táborban egyre romlott a [római] sereg morálja. Rómában elhíresztelték Lucullus riválisának, Pompeiusnak a hívei és a sértett lovagrendiek, hogy Lucullus csak a saját hasznát lesi, és semmi egyéb oka nincs a hadjárat meghosszabbítására. A hírek a Publius Clodius által tüzelt katonasághoz is eljutottak, akik viszont nehezményezték a nehéz hegyi viszonyokat és vezérük szigorúságát, amellyel megakadályozta korlátlan prédálásukat. Kr. e. 67-ben a lázongó sereggel nem is tudott továbbindulni,

Ilyen helyzetben érkeztek a Pontoszt római provinciává szervezni kinevezett legatusok Anatóliába. Jelentésüknek, miszerint a terület ellenséges kézen van, nagy hasznát vették Lucullus ellenfelei, akik az egyik consult, Acilius Glabriót Bithünia élére nevezték ki. Glabrio azonban nem vállalkozott új hadjárat indítására, ellenben tovább bomlasztott Lucullus légióiban. Kr. e. 66-ban végül a senatus törvényben nevezte ki Pompeiust, Glabrio és Lucullus utódává, aki felszólította a hadvezért a lemondásra. Lucullus ezt meg is tette, sőt személyesen is találkozott utódjával amelynek során vitákkal súlyosbították egymás iránti, amúgy sem felhőtlen viszonyukat.

Lucullus életműve romokban hevert, amikor hazatért. A mithridatészi háború babérjait végül a Lucullus polgári jellegű intézkedéseinek egy részét is visszavonó Pompeius aratta le.

Lucullus fokozatosan visszavonult a politikától, utoljára Kr. e. 59-ből hallani róla. Ekkor megvádolták egy Pompeius elleni koholt összeesküvéssel. A továbbiakban az élete során szerzett hatalmas vagyonából élt luxuskörülmények között hatalmas, óriási összegekből épített Róma környéki, tusculumi és Nápoly vidéki villáiban.

Lucullusról mesélik, hogy ő találta ki azt, hogy a sót le kell darálni, így jobban lehet sózni az ételeket. Szintén köztudott róla, hogy a pontoszi Cerasus városából ő telepítette Európába a cseresznyét, illetve szintén keletről az őszibarackot (korabeli latin nevén pomum persica, azaz perzsa alma).

Miért ma jutott eszembe Lucullus, a haldokló római köztársaság politikusa és hadvezére? Nehezen adta fel, de rájött, hogy csak az emléke él a római jognak, az erkölcsnek és alkotmánynak. Politikai mutyi és nem az érdem döntött mindarról, amelyről a szenátus, és a római nép nem volt képes. Ellenfele, Pompeius persze megbukott, megölték, majd Caesart is nemkülönben. Ez így megy, ha az erősebb kutya baszik. Lucullus inkább elment zabálni, néha okádott egyet; a nép meg élvezte a LÉT, vagyis a kenyeret és a cirkuszt, a birodalom pedig, nőtt, nődögélt, mint egy gömböc: alkotmány, erkölcs és élő jog nélkül. Mondom: a birodalom. És mint a gömböc…