és a szülők bálja
A szocialista demokráciában állampolgárokat gyártottak az iskolák: „aki” finanszírozott, az rendelt. Nekünk, tanároknak szabadságunkban állt megtudni, hogy mit vár el tőlünk „pártunk és kormányunk”. Az iskolaigazgató szóban és írásban hozzátette, hogy ezen belül és felül mit követel meg ő. Tudtuk, hogy mit lehet véleményezni, s mi az, amiről dönthetünk. Ha kétségessé vált valami, előkaptam a fiókból a szocialista pedagógia normává emelt gyümölcsét, a minden általános iskolában érvényes Nevelési tervet, s kapásból felolvastam az előírást. Ennek párját, a Tanterv és Utasítás történelemre vonatkozó fejezetét az egyik főiskolai oktatónk magoltatta be velünk, miközben békésen szundikált.
A szakmát a gyakorlóiskolában tanultuk. A szemléltetési lehetőségek özönét összehangolni a megtanítandó anyaggal és gyerekekkel – mestermunkát kívánt. Karmesterit. Az óratervekben és a hozzájuk igazodó gyakorlótanításban a szakvezetőnk nem ismert tréfát. Gyakorló tanításaink után megesett, hogy Csillik egy általa megkívánt szó elmaradása miatt csak négyest adott – hiú ember volt ő is! – de mi hallgatók szintén szóvá tettük, ha a például a tanárjelölt nem a padok közt hátulról előre haladva szemléltetett egy könyvből.
Az általános iskolai órákra valóban fel kell készülni. A tanár ott nem szunyókálhat, nem is lilázhat akármiről, ami eszébe jut; középiskolában ritkán, az egyetemen, főiskolán akár évtizedekig megteheti. Harminc élénk, megalkuvásban és szabálytudatban fejlesztésre szoruló kis csibész között a puszta tökéletesség tudatával felvértezve már a hetvenes években sem lehetett sokra menni. Ráadásul az „átkosban” a fenntartót érdekelte, hogy működik-e s hogyan működik a tanár és az iskola..
Soroksári munkakezdésem után néhány héttel Vera megejtette az első ellenőrzést. Reggel szólt, hogy a harmadik órára bejönne. Bólintottam. Izgulni nem értem rá, közben is tanítottam. Aztán lement a látogatott történelemóra, majd a szünetben az asztalnál az óralátogatás naplóba rögzítése következett. Kínos: a napló mellett, a nyitott óravázlat füzetben a fejrészen kívül jóformán nem volt semmi. Szabadkoztam, hogy most csak ennyi, de…
– Jó, hogy mondja, hiszen az órán nem vettem észre a hiányát. Nem is volt szándékomban elkérni. Tetszett! A többit tanítás után megbeszéljük! –
Lugosi Ferencné volt egész tanári pályám alatt az egyetlen „első számú pedagógiai vezető” (nem tévesztendő össze Hoffmann Rózsával!), aki nemcsak órát látogatott, hanem volt bátorsága szaktanár kollégái előtt bemutató tanítást tartani. Nem csak a saját beosztottai, hanem a kerület 16 másik iskolája matematikai munkaközösségének tagjai is megbírálhatták. Régen volt, még az „átkosban”, épp ezért mindenütt akkor sem igaz volt, hogy olyan emberre bízták az iskolát, aki nemcsak a parancstovábbításhoz, hanem a szakmájához is értett.
Ahogy az idős Marosi Pista bácsi, engem, mint új fiút tájékoztatott: Veránál valóban dolgozni kellett! Vezetésének szakmai-erkölcsi megalapozottsága vitán felül állt. A soroksári Zalkában minden a hatékony pedagógiai munka körül forgott. Amikor az 1974. évi szülők bálján a méltán népszerű Halmos Pistát egykori tanítványai asztal alá koccintották, s ennek következtében ő az egyébként imádott főnöknőjére kezdett csúnyákat mondani, Vera karanténba tetette és őriztette. Aztán pár hetes mosolyszünet után ugyanott, a Táncsics Művelődési Házban szakkörhöz juttatta Halmost. Segített a kiváló tanárnak a túlélésben: a napi zacskó tejet, kiflit, egy-egy hanglemezt, könyvet a hívatásának gyakorlásáért kapott szakköri díjból, és nem hétvégi kőműves napszámból vehette meg.
Óravázlata Verának, Halmosnak, és nekem is volt. Nem önjelölt zseniként, kinevezett igazgatóként, hanem tanárként határoztuk meg önmagunkat.