Magyarból
Természetesen azt tanítottam, amiért megfizettek. Így tisztességes. A Magyar Népköztársaság iskoláiban mindenütt betartandó Tanterv és Utasítás alapján kétheti ütemezésű szaktárgyi tanmeneteket készítettünk. Mivel alig lehetett az állami akarattól eltérni, a hetvenes években megjelentek az ajánlott tanmenetek. Záhonytól Hegyeshalomig egy heti eltéréssel ugyanazt adtuk elő az általános iskolákban: az azonos évfolyamokba járók költözködés esetén nem kerültek új anyag, új világ, új felfogás zavarába. Mindannyian a béketábor legvidámabb, mégis uniformizált barakkjában éltünk. A tantárgyankénti és évfolyamonkénti tanéves terveket máshoz nem értő igazgatók a nyomtatottból is lemásoltatták, nehogy elfelejtse a szocialista nemzet napszámosa, hogy hol lakik a Jóisten és a párt evilági helyi képviselője. Soroksáron effajta bigottsággal nem találkoztam, a tanév eleji munkacsúcsban nem kényszerültem a nyomtatott szöveg általános iskolai végzettséget igénylő lemásolásra.
A szaktanításhoz a módszertani útmutatókat nem volt kötelező használni. Nekem jól jött volna Jurij Nagibin: Téli tölgy című novellájához némi segítség, de pl. Seres József : Szépprózai művek elemzése az általános iskolában (1976) című munkája nem jutott el hozzám. A módszertani kézikönyvek mellőzésével támaszkodhattam volna kizárólag a saját lángeszemre, azonban úgy gondoltam, hogy azokat a gyerekeket, akiket rám bíztak, nincs jogom alávetni egyéni mániáimnak. Így is megtörtént – mint Fehér Esztike felidézte –, hogy berontottam Szentesi Ferencné órájára azzal, hogy a János bácsi a csatábant az én osztályom nem énekelheti! Talán nem feltételeztem, hogy van bent tanár, a dallamot pedig jobban szerettem tanárindulós szöveggel énekelni. Az eredetileg cserzővarga John Brownnal szegénnyel és Angela Davissel épp akkor államilag sem szolidarizáltunk, Chile és Allende volt aktuális. Természetesen a készen kapott kliséket a tanításban mérlegelés nélkül nem alkalmaztam, de mindig, azaz ha az időm engedte, tanulmányoztam az esetleges formabontás előtt.
Irodalomórán az új anyag feldolgozása – az előkészítés, megfigyelési szempontok megadása után – a tanári bemutató olvasással kezdődött. Fontos a hangos beszéd, a tiszta kiejtés, inkább az értelem, mint az érzelmek mozgósítása, az egyáltalán nem színészi produkció. Nem vágytam olyan emlékezetes sikerre, mint elvirágzott kolléganőm, aki erkély és önkritika híján a tanterem ablakánál deklamálta: „Ó, Romeo, mért vagy te Romeo: Tagadd meg atyádat, dobd el neved, Vagy én nem leszek Capulet tovább…”
Az irodalmi elemzés célja megtudni, hogy – mosolyt visszafogni! – vajon mit is akart a költő mondani. Kevéssé foglalkoztunk azzal, hogy az elemzett irodalmi mű miért hat az emberre, ez kissé eltérő irány. A mondanivalót fontosabbnak tartottuk, mint a művészi minőséget. Boldogabb nemzetek nem csinálnának mindenből világnézetet, kvázi politikát, Lédából kapitalista szerelmet, Petőfiből szimpla népfit, József Attilából a rendszer áldozatát. Az órát lehetőség szerint hitelesen és élményszerűen a költőkkel egyenrangú előadóművészek hanglemezével zártuk.
Hanglemezek! Önkéntes, de pontszerző feladatokat kaptak azok, akiknek tetszett az iskolai könyvtárban történő kutakodást. Maradjon köztünk: könyvtár nélkül az irodalomtanításnak nincs értelme! Az Így élt sorozat köteteiből és a szerző tankönyvben nem szerepelt műveiből a „megfejtéseket” nem volt nehéz fellelni. Előfordult, hogy a szorgalmi feladat két-három lépésben olyan lemezekhez vezetett, melyekről ugyanaz a költemény más-más felfogásban volt hallható. A feladat: a produkciók összehasonlítása: abból, amit a szerző leírt, mit hangsúlyozott az egyik vagy a másik előadó? Melyik szólt az észhez, melyik volt megható, s miért? A 11-12 éveseknek feltett jó kérdések remek válaszokhoz vezettek. Jó munkára jól esik emlékezni. Ami nem sikerült, nem dajkálom.
Fogalmazásokat is írtunk. Ezek előkészítésében Hernádi Sándor egyik kézikönyve volt számomra a leghasznosabb. Főiskolán a szerzőnek még a nevét sem hallottam. No lám, mire való a könyvtár, ha szakszerűen gyarapítják!
Házi feladatként a mesék-mondák tematikában a közeli Molnár-szigetről kellett kitalálni és feltálalni valamit! Bizony, az ötödikes fejekben akadt a mai ősmagyar sámánok fantáziájának szintjét súroló ötlet. Pedig ezek a gyerekek nem végeztek hozzá kvázi-egyetemet, és én sem osztogattam díszdoktorátust a kitalált múltért. Elvégre nem voltam miskolci egyesület. Inkább újságterjesztő, irodalom és tudományközvetítő volnék: a Hegedűs András (1923–1975) alapította Kincskeresőt ösztönzésemre rendszeresen vettük, közösen tallóztuk.
Egy másik emlékezetes házi fogalmazást a szülőkről írattam, egészen biztos, hogy tanterv és tanmenet szerint. A fogalmazási- és íráskészség állapotán túl a nem sablonos munkákból a gyermeki lelkületre, a család légkörére is tudtam következtetni. Volt olyan dolgozat, amelyből a szülők addig elképzelhetetlen imádata rajzolódott ki. Osztályfőnökként erre figyelnem kellett. Szociometriai vizsgálatom mutatóinak értelmezéséhez félretettem az irodalmi dolgozatokat. A komplex feldolgozásra végül nem került sor = nem végeztem el.
A versmondáshoz, szavaláshoz mindig óvatosan nyúltam, tudatában voltam korlátaimnak. A kívülről elmondandókat behajtottam, a tervteljesítés és az unalom elleni harc érdekében egy-két versszakonkénti stafétával. A Tisza a maga 15 x 4 sorával egymás után huszonhatszor, no ugye hogy nem lehetséges? Előfordult, hogy versmondó versenyen a természetes, belülről jövő előadásmódon alig kellett igazítanom. Csuda nagy érzések férnek meg a serdülő gyerekekben!
Sok örömet szereztem kis tanítványaimnak, amikor a táblánál az első birtokba vett szavaimmal rögzült kiejtésem szerinti helyesírási hibát produkáltam. Bár főiskolai szinten a kezdeti lámpaláznál nem volt nagyobb gondom a nyelvészettel, kiváló tudósoknál vizsgáztam jelesre, ez nem érdekelhette a soroksári „zsűrit”. Különös gonddal javítottam írásbeli munkáikat. A hetvenes években nagyszerű munkafüzetekkel dolgoztunk. Hatalmas kártételnek tartom, hogy az ezredfordulón a magyartanítás időszerű megújulását az ellenérdekeltek eltorlaszolták.
