Bólyára sem
„Magyarország legyűrte a Magyar Postát” – olvasom a jópofa címet a netes felületen, éppen azután, hogy a Spektrum tévén – kivételesen! – egy érdekes BBC filmet láttam (Túl a végtelenség tengerén, Matematika: a tudományok tudománya The Story Of Maths).
A világ nagy matematikusai között 60 filléres bélyegképen mutatták be Gauss és Lobacsevszkij kortársának, Bolyai Jánosnak az arcképét. A felvételt ügyesen úgy végezték, hogy a bélyeg feliratából kivágták, hogy Magyar, legyűrte a Posta. A filmben szerepelt Marosvásárhely, Erdély, de Magyarország nem. Valóban a Posta gyűrte le Magyarországot, esetleg a matematikus tájékozatlansága, vagy a messzire ható román propaganda? Hogy az arckép sem hiteles, azt vajon valamiféle mai hazátlan brit/román!magyar bitang találta ki?
A filmbeli szemléltetés, Marcus du Sautoy oxfordi professzor kalauzolása megsejtetett valamit számomra a nem-euklideszi geometriáról. Pedig a két Bolyairól egykor olvasott ifjúsági regénytől nem voltam elragadtatva. Először csak húszévesen sajnáltam - s emellett máig kitartok -, hogy nem értem a matematikát, a Bolyaiak földjére azonban véletlenségből néhány éve eljutottam.
Pedig Bólyára sem vezet királyi út! De még drum national sincsen!
Jóska barátom kocsijában nem vettük hasznát a beépített, válltól felfelé működő GPS-ének, midőn a szóban forgó helységet az erdélyi autópályáról délre keresgéltük. Középiskolai emlékeim szerint Jóska az egész matekot a fejében tartotta, jó ideje pedig egész Erdélyt. A nyíregyházi Topográf térképe segített, de csak azért, mert nemcsak szemüveg, hanem nagyító is akad a riadó-készletemben. A falu szélén pedig a mobiltelefonon távolabbról riasztott Frédi szaladt elénk, és igazított el bennünket a patak parti iskolához. (Igen, az ő "királyi útja" nem egy blogbejegyzést, hanem valami sokkal nagyszerűbb érdemelne.)
Amolyan olvasótábor-félébe csöppentünk, ez volt Jóska aznapi úti célja. Kezet fogni a barátjával, és kipakolnia kocsi hátuljából a hajnali sütésű mindenfélét.
A gyerekek egy része bent az épületben valami kézzel történő alkotómunkát gyakorolt, csuhé-fonásra vélekszem, bár tengeritörés előtt korai lenne.
Az idős tanító úr igen részletesen mesélt nekünk a Bolyaiakról, rövidebben a faluról, ahol ott jártunkkor éppen megkétszereződött a gyereklétszám – már ami a magyar gyerekeket illeti. Mert pár száz lakos közül alig száz a magyar... Az előadás után kiballagtunk az épület udvarára.
Matematikát épp akkor nem tanultak.
A karikásostor csörgetését annál inkább! Szíves invitálás ellenére sem próbálkoztam, pedig hej, de szépen szólt annak idején az enyém is, amelynek a végére a csapót magam fontam! A csapó és az ostor nyíregyházi mestere a sátruk előtt két érdeklődőnek csapófonásból speciál-kollégiumot tartott.
Egy óra hosszát, ha eltöltöttünk Bólyán, ami engem illet, kissé ügyefogyottan, hisz táncba nem mentem, és megilletődtem, hisz ötven-egynéhány éve mi is majdnem ugyanígy táboroztunk. A hegyek rejtekén szórványban, önkéntesen, iskolán , úttörő- és cserkészcsapatot nélkülözve, az Isten háta mögött, mégis istenadta rendben, egyszerűen adni és kapni tudást, mosolyt és szeretetet, minden reklám és kukuríkú nélkül - a tábor nyugodt derűje közepette.
Jóska, Frédi és a bólyai táboroztatók nem fedeztek fel új világot, mint Bolyai és Lobacsevszkij, de valamire rányitották ismét a szemem. Megkeresik, amit érdemes, megteszik, ahogy lehet - ott is, ahová nem királyi út, csak keskeny ösvény vezet.