Nyírfának, Kokónak

Egyik bejegyzésemben a hazafiság hazai rekvizitumaival szemben idéztem fel az általam ismert cseh szemlélet megnyilvánulásait. A békekötéseket háború nélkül megnyert cseh államrezont, szemben az itt nem részletezendő nagyonmagyar erényekkel. Mi tagadás, az utóbbiak az én szívemhez is közel állnak. Mégsem szeretem a Magyar Királyságot a szövetségi hűség oltárán úriemberként feláldozott vitéz nagybányai és kenderesi kormányzót.

David Černý szobraitól a cseh nacionalisták ugyan prüszkölnek, mindenki más jót derül rajtuk. Nekünk Svejk, azaz Hasek csúfondáros szelleme jut az eszünkbe a lován fordítva ülő államalapítóról, a Csehországba hugyozó cseh emberekről. S vajon ha édes hazánkat képzelnénk oda I. (Szent) Istvánnal együtt?!

Nagyapám, a 13-as jászkun huszár elmesélte, hogyan tizedelték meg az első világháborúban az egyik, orosz oldalról visszakerült cseh egységet. Svejkék szartak az egész világháborúra, az osztrák-magyar hazafiságra, a légyszaros Ferenc József portréval együtt. Nagyapám szavaiban mégsem érződött a magyar huszárokat cserbenhagyott csehekkel szemben semmiféle elégtétel, csupán a haláluk szomorú tudomásul vétele. Első hazánk ezen a földön az élet. Ideje, hogy ebben nemzeti szinten értékeljük egymás különbözőségét, Hašeket és Hrabalt, Černýt, Formant és Škvoreckýt, akit Solide a fentebb belinkelt bejegyzésem 1. kommentjében megemlített.

A szerző nevéről bejött a Pléhkatonák címlapja. A könyvet nem rég, 3-4 éve kaptam ajándékba, kvázi a kiadótól. Sokáig nem lapoztam bele. A címlap Josef Lada felejthetetlen illusztrációjával készült, a hátsó borító fülszövege szintén utal a derék katonára, akinek reinkarnációi a néphadsereg hetedik harckocsizó zászlóaljában vívják derűs, ám véget nem érő, reménytelen harcukat. A hülyeség végtelen, így az ellene vívandó harc sem érhet véget. Hogy-hogy nem, erről a gondolatról ifjabb kollégám humora ugrott be, aki sajátos rezignációval konstatálta ugyanennek a természeti törvénynek kikerülhetetlen, s ezért szemtől szemben leküzdhetetlen érvényét az egykori közös hadseregbeli laktanyában, a szegedi Hatkiló becenevet viselő oktatás végrehajtási intézetben.

Iskolánkban a prágai felkelésről egykor bemutatott vándorkiállítás kapcsán a nemzeti keserűség mondatta velem, hogy ezt is a Hitler mellé állt ukránok kaparták ki a cseheknek. Amerikai, és nem szovjet fogságba akartak esni. Cseh nemzeti ünnep lett belőle. A két angol ügynökből meg Lidice – és nemzeti ellenállás.

Solide Josef Škvorecký A gyávák című írásfűzérét említette (fordította Zádor András), amely egy cseh kisvárosnak a híres, 1945-ös győzelem napját megelőző történéseit meséli el. Vagy inkább fújja? Az író-mesélő szaxofonos, minden zenekedvelő - és nem csak Solide - örömére. Ráadásul anglomán, akár a fordító, emiatt néhány mondatuk üzenete számomra rejtve van. A történeti vonulat lényege a túlélés, minden hősiességtől mentesen. Zászlók az ablakokból ki-be, mikor milyen hírek érkeznek a néha kelet felé távozó németekről. Vlaszovista ukránok, francia és angol foglyok jelenlétében őrjáratozik a biztonság kedvéért lefegyverzett fiatalság – amikor nálunk a végjátékban, a végső győzelem jegyében leventéket fegyvereztek. Gyávák?! A szereplők legtöbbje nem hősi halálra, hanem a helyi dzsesszkocsmába készült. Mintha csak Svejk, a derék katona mondaná: Találkozunk a háború után hatkor a Kehelyben! Ez a motíváció nincs ugyan teljes összhangban a háborút Benešnek köszönhetően győztes oldalon befejezett nemzet büszkeségével, de kit érdekel, ha szólnak a billentyűfutamok, és kiismerhetetlenek a lányok?

A Gyávák hőse tovább mesél az Egy tenorszaxofonos történeteiben. (Fordította: Körtvélyessy Klára) Az író megjegyzése: "Én 1954 és 1956 között ezeken az elbeszéléseken dolgoztam. Igyekeztem közreadni bennük tapasztalataimat, éspedig olyan nyelven, amit tudomásom szerint a cseh irodalomban addig nem használtak. … Nem voltam olyan naiv, hogy történeteimet felkínáljam kiadásra.” 5. p Az első történet, a Panta rei így kezdődik: "Akkoriban én csak pöttöm fasisztacsemete voltam, apám viszont ordas fasisztának számított, bár nem annak mondta magát…" 7. p. Ismerős, mégis más. Mintha napjaink magyar iróniáját olvasnám – pedig a szöveg hatvan évvel ezelőtti.

Jellegzetes szocializmus korabeli karriertörténet a Kis prágai Mata Hari (56-84. p.), amely nálunk is megtörténhetett. Nem kellett hozzá más, mint (jól) élni akarás, értékesíthető adottságok, és hit a megváltoztathatatlan szocialista rendszerben. A karriertörténet gondtalan, könnyed felelőtlenséggel alakul, veleszületett önzésből fakad, és a melltartóból kibontakozó igencsak kívánatos adottságokra épül. Az író kissé cinikus: „Arra számítok, hogy egyszer majd ő lesz országunk első női köztársasági elnöke. Akkor lesz csak igazán szocializmus.” És egy jellemző axióma: „A társadalom nem bűnösökből és ártatlanokból, hanem már leleplezettekből és még le nem leplezettekből áll. Bohuslav Vodička felügyelő.”

Legkorábban egy bűnügyi történetfűzért olvastam a szerzőtől. 1968 táján, amikor lelkesen ünnepeltük a Budaőrsi úton matrózcsíkos trikókban stoppoló csehszlovákokat. Akkoriban nagyobb szabású dolgok lelkesítettek, mint e kisepika: új mechanizmus itthon, Párizs és a Vörös Danny, Vietnam, az épp letudott katonaság. Nem sokra értékeltem Borůvka felügyelő szomorúságának finom cseh humorát, a rendhagyó módon beiktatott bűneseti helyszínrajzokat, a szerelmi kísértések kölcsönös, de fáziseltolódásban lévő jeleit, az empátia számtalan apró rezdülését. Íme a fordító neve nélkül (!), korabeli magyar nyelven kijött kötetből a befejező idézet:

"Mit akart mondani, Éva? – kérdezte halkan az idős bűnügyi nyomozó.

– Semmit – sóhajtott a lány, és sírás környékezte. – Csak … csak azt, hogy örülhet Zuzankának. Nagyon szép lány.

A felügyelő arcán mosoly rebbent át.

A lány azonban hazudott. Egészen mást akart mondani. Szíve mélyén azonban most már egész biztosan tudta, hogy soha nem mondja meg a felügyelőnek, mennyire valószínűtlen, hogy egy asszonynak, akinek szürke, és egy férfinak, akinek kék a szeme, olyan lánya legyen, akinek macskazöld szeme van."

(Azzal a Škvorecký művel, amelyikkel Solide kezdte, még csehül állok. Szerencsétek.)

Így látja Csehországot David Cerny