Mottó: "De a hóhérnak ez már rég nem tetszett..."
Az informatikai tanfolyamnak, amelyet az iskola megvett nekünk, a hétévenkénti továbbképzési kötelezettség teljesítését kellett szolgálnia. Számomra a feljebbsorolásához nem volt szükséges a tanfolyam: már nem érhettem el magasabb fizetési osztályt. Természetesen nem is kaptam a második szakom szerint órákat, mióta az 10 %-os többletjövedelemmel járt. A különféle, honorálható megbízások épp úgy elkerültek, mint a családtagoknak, csókosoknak titokban kiosztott drága pendrive-ok, amikor az még újdonság volt. Az én helyzetemben tehát kellemes meglepetésnek számított az iskolától kapott több tízezer forint értékű oktatás.
Két kollégánk felváltva tanított. Egyikük, Mackó úr minden sztár allűrt mellőzve adott elő, olykor visszafogott, személyeket soha nem sértő, minden kivagyiságot nélkülöző humorral. A tananyagból a szárazabb részekkel bajlódott, az intézményben meg azzal a hátránnyal, amit iskolánkban a szakjában évekig egyetlen egyetemi szintű végzettsége okozott. Az iskolavezetés hozzárendelt egy informatikai vezető címmel és alacsony heti óraszámmal felruházott szakképzett kohómérnököt, aki koncepciózus órarendeket is tudott készíteni. Mackó úrnak például – miheztartás végett – tanévekig pihentető, kétheti 25-27 lyukasórával. Reggeltől estig.
A másik kolléga jobban érvényesült, ő vitte a prímet ahol tehette, meghódított tanárt, diákot, főnököt egyaránt. Megvolt hozzá a megjelenése, önérték-tudata. Több nyelvet is tanult, s maga is szerzett középiskolai tanári oklevelet, az iskolában eltöltött alig 28 év után. Ha igazgatóként kezd annak idején, sikerült volna hamarabb is: M-L szakosítón vagy pedagógia–vezetési ismeretek szakon. De ilyen a világ, csupa baj, probléma, kései felismerés. Aki a Prímás szaktantermébe tartott, már az ajtón olvashatta: "Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel". Ehhez kétely nem férhet, hiszen ő maga írta!
Prímásnál talán csak Harsánykartársnő volt magabiztosabb a tanfolyamon. Szerencsére nem ő került a közelembe. Balról mellettem egy csinos fiatalasszony ült, egy kolléga felesége. Mártára szinte folyamatosan számíthattam: nagyszerű írott és kinyomtatott anyagai voltak. Jobbra tőlem: Sándor, azaz barátkozásunkat követően: Sada foglalt helyet. Sada – Mártival ellentétben – nem gyakorolta a gyorsírás tudományát, s bár otthon kiváló számítógépe működött internet kapcsolattal, nem érzékelhette a mi hálózatunkat, a szociometriai viszonyrendszert, a helyi pregnanciát. Nem ismerte hírből sem Mackó úr és Prímás metódusát, így hozzá képest én a hazai pályán képben voltam.
Sada egy vendéglátókat képző intézmény gyakorlatioktatás-vezetőjeként hozzászokott a szuverén döntésekhez, feladatmegoldásokhoz. Képzeljük el az éttermi konyhát, mint veszélyes üzemet, benne a legkülönfélébb, változó nyersanyagokat, az időnként rendelkezésre álló, majd bármi okból megváltozó, eltűnő feltételeket, a sokféle természetű és tudású, képzettségű embert, akiket a séfnek vezényelnie kell, hogy hamar múló műremeket hozhasson létre! Nos: az előbbieket: a szakácsot, cukrászt, felszolgálót, a leendő séfet Sándor képezi, ráadásul munka közben! Nem szöveggel és tabulatúrával, hanem ésszel és tapasztalattal, a veszélyes üzem kőkemény valóságában. Ez a munkája: száz tényezőt egyszerre figyelve mindenből és mindenkiből mindig a lehető legjobbat kihozni! Azonnal! Ő volt tehát a tanfolyamon a jobboldali szomszédom, Sada!
Abban a pillanatban, amikor a magyarázatban homályt, vagy a képernyőn hiátust észlelt, már szóvá tette. Ha Prímás nem intézkedett azonnal, vagy a gép nem fogadott szót, őszinte nyíltsággal reklamálta. Úgy állt a problémához, mint a tankonyhában, ahol elég egy pillanat a tönkremenéshez! Határozott kívánságaival, morcos elégedetlenségével hamar magára vonta a figyelmet.
Két mentorunkkal a tanári munkaszobában beszélgetve töltöttem a szüneteket, s mint órák után megesik, élcelődtünk kissé a történteken, például Harsányka dolgain. Másokkal együtt kolléganőnket, Harsánykát is szorította a továbbképzési határidő, mégis háborgott a főnöki diktátumként értelmezett képzés ellen: hol az időpontok nem tetszettek, hol az, hogy mi lesz, ha nem sikerül a vizsga, vissza kell-e a pénzt fizetni, meg egyáltalán: hogy is sikerülhetne egy matematikusnak informatikából a középiskolai anyagot elsajátítani? Főleg, ha minden alkalommal késik húsz-negyven percet, s hiába reklamálja a lekésett információt, a megoldások menetéhez a tanári segítséget.
Mi tagadás: a még ismeretlen Sada követelőzése is felidéződött. Mackó urat ilyen újságokkal nem lehetett felizgatni, Prímás azonban jót ironizált azon, mennyire bizarr kísérlet egy avatatlantól a módszerére vagy az előadására rákérdezni, ki volna képes bármit is nála jobban csinálni, ki feltételezheti egyáltalán, hogy nem tudja előre az összes előforduló problémára a megoldást. Magam tanulóként udvariasságból kontráztam Prímás élceihez. Évről évre egyetlen tantárgy ugyanazon anyagát adja le kellő intelligenciával és előadói készséggel, valóban a kisujjában lehet minden kérdés, oda-vissza, keresztbe-kasul.
Ami Sada barátomat illeti, óra órát követett, és csendesen összecsiszolódtunk. Könnyen megtaláltuk egymással a hangot, közel egykorúakként beszélgettünk, néha szünetben, gyakran hazaútban: életünkről, szokásainkról, asszonyról, telekről, hobbiról. Váltottunk e-maileket is, megnézhettem a kiskert, a hét végi munkálkodás fotóit. A tanfolyami órákon pedig a képernyő megfelelő helyére mutató ujj, a kulcsszó karikázása a füzetben, a jelzés, hogy várjon sorára a kérdésével – bizonyára segített barátomnak abban, hogy felvegye a tanulócsoport egy tagjához illő, számára szokatlan szerepet. Tulajdonképpen csak a tempóról és a csomagolásról volt szó, hol egyikünk, hol másikunk volt inkább szinkronban az előadóval. Alighanem a tanárainkat is kiismerte, bár ebben – az ajtóra kiírt beosztásommal ellentétben – nem vagyok holtbiztos, mi több: írásom tárgya tulajdonképpen a bennem máig megmaradt kétely.
A tanfolyam-végi kisebb ünnepséget Sándor munkahelyén rendeztük: szerény, de mégis ízléses terítés, azután különleges konyhaművészeti csemege várt bennünket. Az italon és az ajándék Jameson whiskey-n kívül mindent Sándor varázsolt elő. Hostessek fogadtak, ruhatár működött, rokonszenves felszolgáló-tanulók prezentálták utóbb a Sada által bemutatott étket. Kár, hogy Mackó úr nem jött el a jóízű szakmai bemutatóra!
Prímás udvariasan figyelte vendéglátónk pezsgő mellé szánt, nevünkben elmondott köszöntő szavait. Mindenki a megszokott rutinra számított, elégszer hallgattuk a másik oldalról a végzősöket: a tanulók méltatják a lelkiismeretes tanári munkát, az előfordult határozott, de célravezető bírálatot, az alig teljesíthetőnek tűnt, de végül meghaladott mércét, egyszóval mindent, amivel a diák az általa elért eredményből fakadt öröm és büszkeség részesévé teheti a mestert.
A tanfolyamzáró bankett köszöntője azonban legalább kettőnk számára lélegzetállító fordulatot vett. Sada a valóban remekül dolgozó Prímás mellett vagy inkább helyett – minden illem, automatizmus és hagyomány, továbbá szakmai érdemek ellenére – a mellette ült tanulótársát méltatta, a vele eltöltött időt nevezte nemcsak kellemes, de megtisztelő, nagyszerű élménynek! A dolog annyira meghökkentő, váratlan és zavarba ejtő volt, hogy magam sem tudtam vele mit kezdeni. Egy köszönömöt meg egy nem kellett volnát nyílván elhebegtem. Abban holtbiztos lehetek utólag, sőt: eziránt nincs bennem semmi kétely, hogy az, akit a köszöntés valójában megilletett, mindent megtett volna, hogy megsemmisítse – az elhangzottakat.
Egy tiltott művelet miatt elbukott rész-vizsgám után már nem találkoztam a csoporttal. A többiek és az oktatók ilyen alkalmakkor ezután is összejöttek. Aztán valahogy nem jött válasz az e-mailjeimre Sadától. Ha a buszon találkoztunk, ő visszafogott maradt. A korábbi barátság bizonyára nem a köszöntő ellenére, de alighanem miatta – megszűnt.
Kiváló tanárunkat nem ismerhette igazán. Eléggé én sem.