Legalább nem a te borotvádat használja először!

- Te voltál a leghelyesebb srác az osztályban – mondta nekem egyszer ő, aki azelőtt sokáig titkolta. Vagy valami ilyesmit említett, de „lányos zavaromban” a nagyon hízelgő dolgokat ma is igyekszem meg nem hallottként nyugtázni. A társasági szellentés tűnik el ilyen jeltelenül. Nem kell magunkat elkapatni. Még akkor sem, ha már nem oszt, nem szoroz egy utólagos pozitív megjegyzés. Mert nem volt tesztelés, nem volt tréfa: az ember már nem oly fontos, hogy mások rászánjanak egy ugratást. Mégis, majdnem annyira zavart a bók, amennyire jól esett. A korai években bevésődött normák nemhogy múlnának, de erősödnek, oly mértékben, ahogy a közbejött esztendők hozadéka egyre jelentéktelenebbé válik.

Kiskamasz koromban – éppen a lányok – tanítottak meg arra, hogy különbséget kell tenni a szép és a helyes között. A lányok a kis primadonna mellett a pozitív jelzővel elismeréshez jutatták a helyes szubrettet, a barátnőt, akire mindig kevesebb fény esett. Mert ki látott már két egyformán szép lányt karon fogva? De hogy helyes, az a másiknak mindig kijárt.

A fiú-csapatban a szerepek összetettebbek és változatosabbak: az ügyes, az erős, az okos, a vagány, a jópofa mind-mind arcot kapott. Ebből az értelmezési tartományból kitekintve a szép és a helyes nem nagy különbség, mert amelyik lány tetszik, az helyes is, szép is. Fiúkra annak idején ritkán hallottam mondani, hogy helyes, a szép jelzőt pedig sosem. Lehet, hogy az egykori külsőmet felidézve mégis ez hangzott el, de a közös múltban, abban az osztályban elképzelhetetlen lett volna, egyenlő a leértékeléssel. Aki férfi, az csak egy fokkal szebb az ördögnél, továbbá legyen mindig józan dohány- és pálinka illata… A szép fiú – Bel-Ami – foglalkozás.

Régi barátném elmesélte, hogy külön költözik gyermeke apjától. Nincs ezzel semmi gond, manapság az ásó-kapa a házasságban gyakran csak annyira végleges, ha egymás hátában felejtik… Megegyeztek, külön jobb lesz, de biztonság kedvéért ágy is, asztal is marad mindkét lakásban. Olykor közös. Hanem a gyerek! A fiú! Aki nem költözik el az anyjával! Szabad neki. Mégis kibuggyant egyetlen, hatalmas anyai könnycsepp.

– Legalább nem a te borotvádat fogja használni először! – veszem tréfára a dolgot. S nem az én fiam jut eszembe, akivel tizenkét éves koráig élhettünk együtt, hanem egy másik legényke, aki apjával-anyjával harmadannyit sem lehetett. Aztán kikövetelte magának a fiatal anyát. Annak hangja, illata, szép hosszú ujjainak mozgása, mellyel apró személyes tárgyait illette, nem csupán különbözött, mindenkiétől különb volt. Asszonyi mivolta az addig ismeretlen kozmetikai eszközök, női rekvizitumok nélkül is sugárzott. A nő az, aki vonzó, aki tetszik, aki szép. Az anya a legszebb, kimondására nincsen szó, vagy ha van, az csak az őt illeti. A piperepolcon borotvapenge és ecset helyett szempilla göndörítő esik kézre…

"Légy, ami lennél: férfi."

A költő, aki végig viaskodta a Mamával és önmagával az életét, nem volt a leghelyesebb, legszebb fiú az osztályban. Egy másik, akinek nem kellett lopni járni, akinek anyját nem támasztották a hátsó lépcsőház falához, s akinek nem a nővére kitartója adott kenyeret, akár lehetett volna is. De a feladat számára ugyanaz: harc önmagáért, valakivel.

Valaki ellen.

Ez a fiúk dolga.