Mondóka
Mondóka
Amikor a sikertelenségbe és forradalomba fulladt földalatti[*] építkezése csúfította a Széna teret – nyilván nem a miskolcit. A föld feletti kiszolgáló épületek előtt húzódó kerítésbe néhány kis fülke települt téglából. Az egyikben ügyes célszerszámmal használt golyóstollakat töltöttek. Fillérekért, egy-két forintért. A réz tollbetét szűk alsó végéből hosszú vékony dróttal pöccintette ki a mester az ott fészkelt golyót, amely a feltankolást követően helyére szúrva ismét kente-adagolta a tintamasszát. Az újratöltés után gyakran csuklóig összemaszatolta az ember a kezét, ahogyan előtte is. Következtek a mártogatós tollak, töltőtollak kiegészítői: a puha pihétlen penna-törlők. Így éltünk. Újratöltve, stoppolt zokniban, szemfelszedett harisnyában, penna-törlőkkel kisegítve.
Az én kedves barátom akkoriban nem sokat járt Szabolcsból Pestre, el sem tudom képzelni, hogy ismerte az újratöltős módszert, hiszen a közhit szerint a vidék mindig elmarad Budapesttől. Az efféle találékony megoldások a pesti flaszteren kívül csak a párizsi talajon nőttek. Szajnaszentmihályi magyarok számoltak be róla, hogy a német megszállás alatti hiánygazdaságban miféle iparokat űztek a szürkék. Akkor amikor erről olvastam, évekkel a dicstelen korszak és a metróra magyarosított mélyvasút üzembe helyezése után, ismét szembesültem az újratöltés-stoppolás-szemfelszedés motívumával.
Jóska ekkor Pestre készült. Kisfia nélkül, hiszen elvált. Vonneguttal szólva: Így megy ez. De az érzelmi válságot nem súlyosbította egzisztenciális összeomlás, gyermeke sem változott a bosszú eszközévé, az én cimborám megmaradhatott apának.
A pesti munkahelyhez lakást kerítettek neki, nem túl messze a Széna tértől, a holmik szállításához pedig kamion és profi rakodócsapat érkezett. Mi költözködésben jártas amatőrök voltunk: albérletből albérletbe, évente, félévente. A Gyakran Ismétlődő Költözés (GYIK) kihagyhatatlan baráti találkozókat, soha olyan jól nem esett söröket okozott. Így aztán a profik mellé én is beálltam cuccolni, csomagolni, a fel- és lerakásnál lábatlankodni. Házilagosan ment a könyv, az eszcájg dobozolás, a törékenyek beburkolása – a szokott nagy igyekezettel: ne vesszen semmi kárba.
Egy marék száraz rostiron maradt a fiókban, a platóra mégsem szórhattuk fel őket. Új korukban megvolt ezeknek a haszna. Kiemeltek, vastagítottak, nem hagytak pacát, többet tudtak, mint a harminc év előtti golyóstollak, bár szolgáltató üzletet aligha lehetett volna rájuk alapozni. Az én barátom úgy vélte, hogy jók ezek még, csak újra kell őket tölteni! Finoman, a maga gondos módszerességével fogta meg, figyelmesen emelte fel a rég látott színes rudacskákat, meggyőzően előadva azt az erkölccsé vált szokást, amelyet egykor a három holdon gazdálkodó édesapjától ellesett. Abban a szigorú szegénységben, amelyben felnőtt, nem kellett az ilyesmit megmagyarázni.
– Te újratöltöd ezeket? – kérdeztem feleslegesen. A kisfiú meg csak hallgatott, mégsem dobhatta ki az apja rostironjait, mielőtt a kamion el nem indult. Egymásra néztünk Jóskával, két célszerű szegény ember, akik siheder korunktól körbedrótozott csecses korsóban vittük a vizet a mezőre, küszöbön kalapáltuk a lécekből kihúzott rozsdás szöget, és nap, mint nap igyekszünk kiegyenesíteni pinaszőr életünk.
Úgy hangzik, mint egy gyerekszáj-mondóka: rostiron töltése, sári pap írása… Mantra, hogy mindenki értse. Csakhogy az örökíró nem imamalom, a mondókánkat nem lehet újratölteni. A fiaink mit sem értenek belőle.
[*] Akkoriban még nem merték oroszosan metrónak nevezni, a francia nem volt divat, a görög nyelv Beloianniszban húzta meg magát. Lassan eljön az ideje a magyar nemzeti átkeresztelőnek!
