3 évesen kocsiba raktak és én üvöltöttem, mert éreztem, hogy kiszakítanak a családból. Erre mindig emlékszem, nem tudom el felejteni. Oviba kerültem [Felsőpeténybe], ahol nagyon sok gyerek volt. Rajtam kívül Forti, Nyerlucz. Innen Horpácsra kerültünk, Mikszáth Kálmán lakhelye volt valamikor. Itt arra emlékszem, hogy amikor esténként játszottunk és rosszak voltunk sorba állítottak, és veszővel a kezünkre ütöttek. Sírva mentünk aludni. Majd valaki mindig elkezdte mondani, hogy ha nagy lesz és katona lesz, visszajön és lelövi őket. Ez mindig megtörtént, amikor megvertek. Emlékszem, mikor zsebpénzt kaptunk, és este rosszak voltunk elvették a cukrokat és bedobták a cserépkályhába, mi pedig onnan kapargattuk ki az olvadt cukrokat. Mindig vártuk a szüleinket a rácsok mögül. Voltak szülők, akik látogatták a gyerekeiket, de ritka volt az ilyen. Ha valaki csomagot kapott, azt körbe álltuk, és vártuk hogy adjon nekünk. Persze mindenki hirtelen barátja lett az ilyen gyereknek. 4 évig jártunk ide iskolába, aztán elvittek Kisterenyére. 

Kisterenyére kerültünk. Horpácson voltak rácsok, itt viszont nem. Egy nagyobb épületben lányok-fiúk vegyesen voltak. Mi két nevelőt kaptunk A nevelőink két különböző ember volt. Pista bá nagyon goromba volt. Ébresztője egyszerűen goromba volt, ma is emlékszem a mondataira, amik így hangoztak: ÉBRESZTŐ, reggeli torna, sorakozó! Úgy kezelt minket, mintha katonák lettünk volna. Féltünk tőle. A szeretete jeleit ritkán lehetett látni. Nem jó ember volt. Laci bá másabb volt a bakelit zenével keltett minket ilyenkor mindenki érezte, hogy lehet még nyújtózkodni, lustálkodni. Viszont volt, mikor ő is kiborult tőlünk. Emlékszem, amikor mentünk ebédelni kikapott a sorból jól helyben hagyott. Talán az volt a baj hogy 2 nevelőnk, volt és Laci bánál elengedtük magunkat. Jöttek az ünnepek, mindig bent maradtam, mások haza mehetek. Mindig-mindig vártam a szüleimre. 

Nagyon szeretem focizni Horpácsról el is vittek messzire 3 társammal együtt. 

5-dikben jártam suliba, de nagyon nem jó tanuló voltam. A matematikát nem tudtam hova tenni szerintem azért, mert nem tudtam a pénz fogalmát. Ritkán volt zsebpénz, de erről később írok. Laci bá nagyon sokat vitt múzeumokba. Erről is később bővebben írok, majd 6-dikos lettem. Laci bá eltűnt, vége lett a zenés ébresztőnek és a múzeumoknak. Más nevelőt kaptunk: az igazgatót. Szerintem azért, mert általában ivott, ezért leváltottak. Tisztán emlékszem, nem volt olyan szigorú, mint Pista b. Nagyon sok társamnak meg lettek a szülei. Botosnak, Bogdánnak. Ki is vették őket. Az ünnepek jöttek, én pedig maradtam és néztem az ablakból a szülőket, ahogy viszik boldogan a gyereküket haza. Majd hetedikes lettem. JÖTT A CSODA! Kaptunk egy fiatal tanárnőt. Behívott magához az irodába, ahol Laci bá tette fel a zenéket. Így szólt hozzám: ismerem-e a szüleimet? Persze mondtam, hogy nem. Ő tanulmányozta az adataimat, majd így felelt: ismerem őket, és van egy fiútestvérem is. 

Hát végre csoda történt, minden más lett! Most már vártam őket minden nap. A tanárnő neve KUBINYI JUTKA, a testvérem minden nap beszélt vele. Majd végre eljöttek. Emlékszem, többen kiabálták, hogy itt vannak hozzám! Le is szaladtam az aulába, ahol apám fogadott a tesómmal. Majd hirtelen egy asszony szaladt felém, megcsókolt, de megéreztem, hogy ő nem az igazi anyám. Az irodából szaladt ki, hogy ők kivesznek innen, de ez nem sikerült nekik. Ezután elkísértem őket, de addig-addig beszéltek, míg felültem velük a vonatra. Az igazság az, hogy menni akartam én is. Nagyon közel laktunk az intézethez. Amikor odaértünk, elcsodálkoztam: nem volt tv, sem pedig áram. A körülmény nulla volt. 2 nap után azt mondtam nekik, hogy visszamegyek. Úgy is lett, egyedül visszamentem. Pista bá azonnal érdeklődött, amit ott láttam. Le is írtam: szegények voltak. Társaimnak nem mertem igazat mondani. Ezután kimenőnél oda mentem és megismertem a többi családtagot is. akik meséltek anyámról, hogy itt hagyta apámat, ezért kerültem be. 

Aztán elegem lett a zárt életből, otthagytam a sulit, kikerültem Miskolcra. Nagyon tetszett a szabad élet! Már nem kellett kéredzkednem, mehettem bárhová. Ezt leírni nem tudom! Elhatároztam, hogy ha fizetést kapok, megkeresem anyámat. A gép szerelőknél dolgoztam a gyárban. Leutaztam Tarra, ahol megkérdeztem apámat, hogy hol lakik és elmondta. Másnap elindultam Gödöllőre, majd busszal Dány községébe, betértem egy presszóba, és csodálkoztam: ezek az emberek nem magyarul beszéltek. Majd odaléptem hozzájuk, és anyám nevét mondogattam. Kiderült, hogy tudnak magyarul, és útba igazítottak. Megtaláltam a címet, majd beléptem a kapun. Egy asszony fogadott. Én azonnal köszöntem, és elmondtam, hogy Oláh Erzsébetet keresem. Ő tudta ki vagyok, de nem mert azonnal reagálni. Majd hirtelen sok gyerek vett körül. Az egyik nagyon de nagyon hasonlított rám. Akkor tudtam, jó helyen vagyok. Behívtak, fogadtak. Kiderült: anyám ide jött, és lett még 8 gyereke. Nem mertem azonnal letámadni, hogy miért kellett nekem intézetben felnőni. Ott maradtam náluk, vártam mikor kezdi el majd .ő mesélni. Így is lett. Esténként, mikor mindenki elaludt, odajött, és halkan mesélni kezdett. Én pedig csak hallgattam mindig. Azt mondta, hogy apám ütötte. Tudtam, hogy hazudik, nem minden igaz, de nem szóltam neki. Emlékeztem a nagymamára: anyám többször elszökött, de ezeket nem mondtam neki. Nem tudtam neki azt mondani, hogy anyám idegennek tűnt. Kedveskedett, de a múlt sokkal erősebb volt. Másnap reggel beszélgettem a féltestvérekkel, nagyon rendesek voltak. A nagyobbik lány letámadta anyámat, és kiabálva megkérdezte, miért nem vett onnan ki. Nem akartam őket felkavarni, nem is panaszkodtam, mert nem akartam, hogy miattam valami gondjuk legyen. Visszamentem Miskolcra.

Tovább dolgoztam a gyárban, és ahogy mindig szereltük a gépeket megismerkedtem több fiatal sráccal, majd megbarátkoztam velük. Mondogatták, hogy ők járnak focizni, menjek velük másnap. El is mentem, nagyon sok csapat volt ott, és komoly foci. A barátaimat néztem, aztán azt mondták álljak be. Nem mertem: láttam milyen durvák, aztán szembeköptek. Laci bá’ így volt! Kiabáltak velem, és beálltam közéjük. 2 perc után gólt rúgtam. Nagy volt az őröm. Majd lementem, kiegyenlítettek, kiabálták: menjek vissza. megint gólt rúgtam és nyertünk. Ezek után meghívtak ebédelni az otthonukba, ahol megismerkedtem egy fiatal lánnyal majd hozzájuk költőztem. Közben hallottam az intézetis társaimtól hogy mi kapunk pénzt az életkezdéshez. Felkerestem a családsegítő szolgálatot. Juhász Zoltán foglalkozott velem, de ez a kapcsolat szorosabb lett közöttünk, és a családsegítő többi tagja is szurkolt nekünk. Nagyon sok munkával sikerült az intézettel lebeszélni, hogy lakást kapjak. Nyíregyházáról jöttek az utógondozók együtt a miskolci családsegítővel. Megkaptam a lakást, 3 fiúgyermekem született. 

Tehát megkaptam a lakást, méghozzá a piac közelében. Ahogy arra vittem minden nap a gyereket oviba, segítgettem a kamionból kipakolni a banántott és a többi dolgokat, így összejöttem ezekkel a piacosokkal, majd később sikerült egy Zöldértnek dolgoznom. Én is kaptam egy mérleget, és kimentem árulni úgy mint a többi társam. Ezt szeretem csinálni, minél több emberrel találkozni. Egyszer amint vittem a gyereket oviba, láttam, hogy egy idősebb emberke pakolgat a garázsban. Meg is vetem a mosógépet, majd láttam nála egy csillárt, és ezt is megvetem. Itt kezdődött el valami bennem, amit talán a sok-sok múzeumnak köszönhettem. Hazavittem és a rokonság azonnal ezeket mondta: vigyem a Méhbe, mivelhogy réz. De én válaszoltam nekik, hogy ezt nem viszem oda, mert ez régi. Majd egy barátom bemutatott egy kereskedőnek, aki azonnal megvásárolta a csillárt. Odahaza pedig meglepődtek. Aztán foglalkoztam vele minél többet. Vettem hanglemezeket és lemezjátszót is elkezdtem gyűjtögetni.

Hogy gyűjtögettem a régiséget, egyre jobban megszerettem. Egy autószerelőhöz jártam mindig. Egyszer mondta: menjek fel hozzá. Addig kért, míg felmentem és csodálkoztam, hogy annyi szép herendi porcelánja volt. Másnap eladtam a kocsit és megvettem oda haza a herendi porcelánokat. Veszekedtek velem, az anyós és a feleségem, csúnyán, de aztán mikor jöttek a vevők, akkor már másabbul néztek rám. Jól eladtam egyre több ismerősöm lett, majd Magyarországon bejött a régiség vásár minden városban.

Ahogy megnyíltak a városokban a régiségvásárok, én is rendelkeztem több féle gyűjteménnyel. Minden hónapban teherautóra pakoltunk fiaimmal, és lementünk a hatalmas tömegben árulni. Életemben ezt a mesterséget szerettem meg, lett is sok ismerősöm. A sárospataki múzeumnak sok dolgot adtam oda. Minden dologra megvolt a vevőm. Étterembe is meghívtak. Egyszóval hiányzik, hogy a mostani kormány miatt én is menekült lettem a három nagy fiammal, a két menyemmel és a 3 unokámmal. Miskolcról nagyon sok család menekült ide, és most is folyamatosan jönnek. Valamikor ennyien 56tosok jöttek, menekültek.

Pedig szerettem otthon élni. Voltam kisdobos és úttörő is, ráadásul nagyapám harcolt azért, hogy jobb legyen nekünk. Nagyon sok orvos is van itt, és sorolhatnám. Januárban ötven éves leszek. Most dolgozni járok, két szakmát is elvégeztem. Közben tanulok angolul, de ami hiányzik: a régiségkereskedés. Nem régiben hozzájutottam régi bakelit lemezekhez. Sikerült jól továbbítani, és oda haza egy piac igazgatót tettem boldoggá vele. Budapesten mindig boldog voltam, ha kértek tőlem valamit, én pedig megkerítettem. Állítólag nekünk cigány embereknek nincs hazánk. Velem az életem során ez meg is történt egyik helyről a másikra. Isten így szólt nincs hazánk de kaptunk egy egész világot. Laci bá’, itt a vége, de ha még kell valami. akkor írjon!

Négy blogbejegyzés a nolblog.hu hült helyéről

Forradalom

         – Nagyanyó! Forradalom van Pesten! – lelkendeztem anyai nagyanyámnak.

         – Tudom fiam, Nagyapót fel akarják akasztani.

         Ez volt az a pillanat, amelyben a történelem nyakon vágta az embert. A majdnem tízéves kisembert, akiben derengeni kezdett, hogy a történelem nem fekete-fehér filmek jeleneteiből áll, hogy vannak testmeleg hősök és áldozatok, és áldozatok a vétlen emberek is. Kézközelben. Nem kellett mást tennem, mint a kéthetenkénti – mai szóval láthatásra – átgyalogolni a húgommal kézen fogva a város egyik végéből Béres nagyapáméktól a másikba, anyám családjához, a Papi-zugba, hogy megforduljon körülöttem a világ.

         Számomra ’56 szerdán kezdődött. Előző este, ahogy mindig sötétedés után nem sokkal, le kellett feküdni, a villanyt nem pazaroltuk a rádióra. Az alföldi parasztvárosban pár utcányira tőlünk még petró világított. Nálunk, apai nagyszüleimnél rádió is volt, vezetékes. Olyasféle, mint az iskolás hátitáska, egyetlen gombbal az oldalán. Jó magasan felakasztva sugározta, amit Pesten és Szolnokon, a megyeszékhelyen leosztottak. Talán hat forintba került a műsor havonta. Esténként odahaza keveset szólt, nagyapám korán kelt a malachoz, tehénhez, ki kellett engedni a tyúkokat is. Így aztán csak szerdán délelőtt hallhatták a híreket a zene szünetében, szaladtam is ki az udvarra, ahol dolgoztak:  – Nagyapám! Nagyanyám! Megint bemondanak valamit! –

         Napközben – hordozható rádiók nem lévén – a piactéren meg a tanácsháza környékén hangosbemondó tájékoztatta az embereket, amiben azonban – utólag visszagondolva – a kisújiaknak nem sok örömüket telhetett. Azt is el tudom képzelni, hogy 1956. október 24-én nem érkezett beolvasnivaló. Aznap már a pestiek olvastak be a rendszernek.

         Az eseménnyel nagyon meg voltam elégedve. Elsős korom tavaszától forgattam a könyveket, harmadikban már a Nagy Tippan melletti városi könyvtárba is beiratkoztam, odahaza pedig a Toldin és a János vitézen kívül akadt két képregény-sorozatból is (darabja egy forint húsz fillér) pár füzet. Az egyik sorozat mesésebb, a másik történelmibb tartalmú volt. Ezekből elég korán megjegyeztem Pancho Villa és Huerta tábornok nevét, de még a kínai hírességekét is. Csu Te marsall a Magyarországon kapott díszkardnak, akarom mondani szablyának örvendve már szinte ismerősnek tűnt. A koreai háborút a rádióban kísértem figyelemmel, valami társasjáték-félét is rajzoltam belőle. Egyszóval elég korán megismerkedtem a politikai tájékoztató műfajával, igaz, hogy mire felnőttem, rá is untam, a seregben nagyokat szundítottam alatta. De negyedik osztályosként ezen a téren csak két dolog bosszantott. Nagyapámék nem engedték, hogy a Lúdas Matyi karikatúráit másoljam, gúnyrajzokat csináljak a láncos kutyáról, meg az imperialista Dullesről, hiába érveltem, hogy ezekről szabad. Azzal meg kivált elégedetlen voltam, hogy itt, velünk nem történik semmi! Ebben a várakozásban ért a pesti forradalom híre. Nagyon tetszett!

         Az iskolában tanítói ügyelet nem lévén, magunk között latolgattuk, hogy a vörös zászlókat el kéne égetni, de végül is nem lett belőle semmi. Valami röpcédula-félét biztosan irkáltam, s a padokban hagytam, mozgalmilag ugyanis – mit már említettem – elég jól fel voltam készülve. Bizonyos, hogy novemberben-decemberben a deszkakerítésekre is firkálgattam az iskolából hozott krétával: Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Este történt, amikor nagyapámékkal tanyába mentünk, s én hol előre siettem, hol lemaradtam, ők meg a kis favázas, üveglapos, gyertyával épp hogy a lábuk elé világító tót lámpás fényénél nem igen látták, mit művelek. Hogy miért nem tüntettek ki engem az elmúlt években, mint ellenállót, máig nem értem!

         Az anyai családban voltak kommunisták. Nagyapó a párttag-vejének a vasúti főtisztnek a fiát szovjet-magyar mintára „kis szövetségesemnek” becézte, míg velem, a nem rég még maszek suszter gyerekével igen kelletlenül állt szóba. A vasúti ács könyvespolcán a Csendes Don nyomasztóan terjedelmes köteteire emlékszem, meg tán A Rákosi-perre, vajszínű borítón vörös betűkkel. A Fehér könyv kötetei szörnyű képeikkel a következő évben kerültek melléjük. Valami vörös csillagos oklevél is lógott a falon, az első világháborús gyalogos katonai emléklap mellett.

Az öreg egy irtózatos kardvágást hozott haza a koponyáján a háborúból, meg a mellzsebében hordott golyó-átütött református énekeskönyvet. Nyári estéken Nagyapó jóvoltából az Allegro barbaro épp úgy megszólalt a görögibolyás illatú gangon, mint a Poljuska polje, vagy egy már nem felidézhető szövegű, de dallamában még bennem élő induló, amely a vörös zászlók alá hívott. A mandolint szerettem leginkább hallgatni, de tetszett a bürökpikula meg a furulya hangja is Papiéknál. Mindegyiket maga csinálta Nagyapó. De alig énekelt, pedig szép hangja volt.

Őt alkalmazták városi hangosbemondónak.

         Óvatos nép a miénk. Csak szombatra, október 27-ére fejlődtek a dolgok odáig, hogy az emberek hozzáfogtak a hősi halott szovjet katonák fölötti emlékművet ledöntögetni. Nagyapó szokásos sétája közben szemügyre vette a sírgyalázáson munkálkodókat, s boltozatos, kozák-kard szabdalta koponyáján megigazítva a kopott simléderes sapkát, így szól:

         – Ínnye, de bátrak vagytok! Osztán mír nem az élőkkel kezdtek? Itt mennek, essetek azoknak! - lendítette előre botját, pár méternyire a Városháza parkja előtt futó 4-es útra mutatva, ahol egymás után csörömpöltek a szovjet páncélosok keletről nyugatnak, Záhonytól Budapest felé, tele katonákkal.

         – Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! – dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek persze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére, meg a gyűlölt beszolgáltatási hirdetmények hangosbemondójának a megfélemlítésére is.

         Nem tudok róla, hogy anyai nagyapámnak oka lett volna megijedni, el sem bújt, nem is esett bántódása. Mint ahogy egyetlen kommunistának sem a városban. Annál inkább az emlékmű döntögetést sztalinyeccel végbevivőknek, sőt: az ez idő tájt Pesten volt apámnak, meg más, vétlen embereknek. Még gyerekeknek is.

Ellenforradalom

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

(Így mesélte ezt egy kisúji fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez. Az 1989-es kiadásból idézek.)

Szobor persze egy darab se’ állt a városban, csupán a szovjet katonák karcsú, vörös csillagos, sarló-kalapácsos gúlája. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem ez utóbbit, s láttam, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként az igazi népforradalmat, amelynek tanúja Béres Nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként lehettem.

A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött. Úgy gondolta: végleg.

Ki is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, aztán nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, suszterszékkel. Ott aludt mellette az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában maradtunk nagyanyámékkal. Napközben persze apánk mellett üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte délelőttös-délutános rend szerint. Kishúgom másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

Egykettőre jöttek a kuncsaftok a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Be nem váltott ígéret maradt a – Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, tizenhuszár nagyapám nem tűrte volna el. Pedig Béres Kálmánnál szelídebb embert nem ismertek az ártézi kút környékén, de még a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

Apám történetei nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők egy kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került 1956, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan is elfolyt a feledésbe, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva, kereskedő-gyakornokként esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak a jellemzői. Évtizedek múlva egy rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak, amit látott.

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom itt, a Móricz Zsigmond körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is alakult. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-feljegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci. Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, a leghíresebb péksegéd, Buci Gyuri szakmai kivételnek számít. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt. Magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Máskor meg kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát a füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapír-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Apám időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet a kuferbe: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam először. Hogy honnan szerezte a bőr hozzájuk és mennyiért adta el őket, az nem rám tartozott. 1956-1957 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját. Kialakultak apró kis szokásaink, szertartásaink, takarékpénztárunk, s ha anyánk nélkül is, de kezdtünk családként működni.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Nem lehettek nagyon jóban, mert nem emlegették a cipészek között, névről se ismertem, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

Apámat azonban a nyolc éves húgom szeme láttára valamikor ’57 elején elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Annyit biztosan, hogy hetekig, hónapokig, évekig tarthat. Hogy mi, azt akkor éreztem át, amikor apám hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, felpüffedt keze ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta nagyanyámnak, és nem beszélt neki se semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek passzióból a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak, köztük Imre bácsi a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, amazok meg hozzánk, nehogy valaki odahaza a sötét utcán megkenje őket.

Pedig a előzőleg, a forradalom napjaiban nekik nem kellett félniük! Maga az egykori suszter mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimennie 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték, igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír. Az talán igen, hogy a választás második helyezettje, a vezetésben gyakorlott, a céget ismerő szövetkezeti elnök javára lemondott a vezetésről. Pedig a forradalom napjaiban nem is sejthette, mit tesz majd a „munkáshatalom” pár hónap múlva a felemelt fejű munkásokkal…

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett.

Énnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével. Csak a karácsony nem volt olyan szép, mint két-három évvel korábban a négyesben közös.

A Papi zugban a ház egy napon felnőttekkel is benépesült: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrász még a XX. kongresszus előtt, a sztalinizmus uralma alatt odavágta a párttagtagkönyvét, a megyei tanácsnál el is veszítette a munkáját évtizedekre. A záhonyi mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg a Bittner-faluból ugyanez a meggyűződés pufajkásokhoz. Az „események” után már nem csak a kerítés fölött kipislantva bátorkodott küzdeni a „proletárhatalomért”.

Ezzel az egész sereggel, korai esti sötétben visszamentünk Papiéktól Béresékhez a Marjalaki utcába apámért, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom, hogy a dolgot visszafogadó családi gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt ez az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem apu nem jött ki a házból az udvarra, neki azt sem volt szabad, csak nagyanyám tudott a kapulécek fölött nemet mondani. Fájdalmas anyaként keresztről levett fiát védelmezte.

Apám a válás után az 57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki. De tévedett.

Keresztapámtól, a szobrász Papi Lajostól hallottam először a munkanélküli ávósról, a feljelentőről, aki Csalogh Zsoltnak panaszkodott. Neki szabad volt azt is.

Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! 

Így mesélte el Nagy Ferenc, egykori rendőrkapitány.

Imre bácsi a patakban…

         1956 októberében a Munkácsi utcai iskolában zászlót akartunk égetni. Vöröset, volt belőle több is. Valahogy elmaradt. Az én tétovaságomnak is szerepe lehetett ebben: nem volt gyufám. Az első bűnbeesés fulladozásai után sokáig nem próbálkoztam cigizéssel, így hát a negyedik osztályban nem gyulladtak ki a forradalmi lángok. Tanítónőnk, Szűcs Lenke nem is tudott a szervezkedésről, nem tüntetett ki sem körmössel, sem tenyeressel. Annak okán sem, hogy nem történt meg, s azért sem, mert a szándékom megvolt. Tűnődöm: ki fog engem ezért kárpótolni?

         Nem igaz az, hogy Kisújszálláson a ruszki emlékmű döntögetésen kívül nem történt semmi. Hiszen csak kellett oka legyen annak, hogy utóbb, a városháza alatti pincében a Sípos tiszteletes mellett feküdt apámat is puhították. a szocialista haza hősei.

Mert voltak, akik a másik oldalon kitartottak. Igaz, nem sétáltak az októberi napokban a főutcán, mint Nagyapó, öreges-felelőtlenséggel provokálva a holtak ellen hősködőket, hanem osztályharcoshoz méltó módon kettős fedezékben folytatták az ellenállást. Budapesten Nánási László, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja sumákolt, Kisújon pedig állig megrakodva kézifegyverekkel az elcsapott ávós fürkészte a suszteráját soha fel nem kereső kuncsaftokat, vagyis az osztályellenséget, s gyűlölte az ellenforradalmár konkurenciát. Mert annak, például apámnak, jól ment pár hónapig. – Ugyan mír?!

         Rokonunk, Imre bácsi objektíve nem igazán vitézkedett az események idején. Nem látták peckesen, vadászpuskával a vállán végigmenni az utcán, hej, pedig milyen daliásan festhetett pár évvel korábban gimnasztyorkában a dióverővel felszerelt Magyar Néphadsereg tisztjeként! A képeslap-méretű fényképre náluk jártamban rácsodálkoztam: az én apám nem vitte ennyire, két csillagos parolis katonaképe nem volt. Két lúdtalpán világnézeti alapon kerülte el a fegyvereket. Imre bácsit azonban szilárd kommunista eszmeiség működtette. Mindig tudta, hol a helye. Ott volt, ahová a Párt állította.

         Ha szólították az elvtársak, a családfő bevonult a Néphadseregbe, ha pártiskolára küldték, utazott, s végezte azt is. Rendszeres beszámolókat írt haza, Kedves Elvtársnőnek szólítva szép, fiatal, feleségét. Az idősebb fiút az Alföld kellős közepéről bányásznak küldte, a másikat, amikor eljött az ideje, a Rákóczi katonaiskolába. Imre rojtokkal díszített bányász egyenruhát hordott, Kálmánéhoz csinos tőr tartozott. A legkisebbnek, Erzsikének ötvenhatban a vörös nyakkendő jutott a kötelességteljesítésből. Ezzel járt iskolába. Imre bácsi törődött az övéivel, keményen, ellentmondást nem tűrt az alávetettektől.

         Unokatestvéreim tehát világnézeti szempontból jóval haladóbb helyzetbe születtek, mint én, a kisiparos egzisztenciáját újra teremteni vágyott cipész fia. Ráadásul Erzsike pár hónappal előttem jött a világra, ezért ő vörös nyakkendőt hordott, míg az én ünneplőmet csak kék díszítette, akkor még a szélére sem került vörös szegély. Ritkán volt alkalmam emiatt irigyelni, ötvenhatban meg kivált nem. Ő a Kossuthba járt, én az Aranyba, s amikor nagyanyónál vagy náluk összetalálkoztunk, egyikünk sem hordott úttörőruhát. Rizsgyomlálás közben, ahová nyáron traktor-pótkocsin utaztatták a gyerekeket, szintén nem kellett nyakkendő. Amikor a közeli kanálisban megfürödtünk, egyéb se nagyon!

         Ötvenhat őszén úttörőgyűlést nem tartott senki. A nyakkendőket sem akarták a gyerekek eltüzelni, annál kevésbé, mert egyik sem hordta Erzsikén kívül. Ő lett ezekben a napokban – a párthűség okán – a kopasznyakú, akit minden más csibe üldöz, akibe, ha teheti, belevág. Nem tudta elkerülni.

Édesapja nap, mint nap lelkére és nyakába kötötte a textilt, s viselését lányos apához illőn a Bittner-falui ház kerítése fölött leste ki. Hogy is tűrhette volna, hogy a már-már bimbózni kezdő leánya rossz útra térjen! A Párttal a néppel egy az utunk, vallotta a forradalom napjaiban kissé bezárkózott családfő, még akkor is, ha erről az útról a kisúji níp letévedt, sőt: maga sem tarthatta időszerűnek délceg díszlépést tenni rajta.

         Imre bácsi később, a felszabadulás 40. évfordulója ünnepélyén büszkén élvezte kitüntetett ülőhelyét közvetlenül a vendégek mögött. Megvillantotta kitüntetéseit is. Három-négy lógott a mellén, szovjet mód. Tudvalévő, hogy a tovarisok még alulöltözötten is domborítanak, ha van mivel: magam láttam 1960 táján Lacháza strandján csupasz mellkasra hímezett Lenint. – Egy téglát én is letettem –, vélte szilárd meggyőződéssel Imre bácsi. A kitüntetéseket pedig szocialista építő munkáért, helytállásért, a szocialista haza megvédéséért adták.

         Szó, ami szó, ha nem is a vészterhes időkben, hanem ótán, Imre bácsi is kitett magáért. Pufajkásként védte a ruszkik által helyreállított néphatalmat. A szomszédos településeken sújtott le az osztályellenségre, az ottaniak meg Kisújon a mieinkre, apámra és a többiekre.

Az érmek megcsillantak a mellén, eltakarták a vérfoltos szennyest, sokáig nem került rá sor, hogy kimossa, kiteregesse. 1989-et követően akárcsak Arany János Ágnes asszonya – nem emlékezett semmire. Megzavarodott ő is. 

Imre bácsi önérzete

Volt ugye a tatárdúlás, törökdúlás, meg a felszabadulás – már a nyolcvanas években is. De csak az utóbbit ünnepeltük. Ki hinné ma már: nem egyedül az akkori párttitkár meg a tanácselnök vett részt a megemlékezésen, hanem a város színe-java. Nem tagadom: a negyvenedik évfordulón ott voltam magam is. No meg Imre bácsi.

         A megyeszerte legszebb városháza a dísztermében rendezték a jubileumi történettudományi tanácskozást. Az épület a háborúban csupán a rizalitos homlokzat két kis kupoláját vesztette el, a teremben immár nagybátyám faragta szobor nézett a meghívottakra, akiket – a szocialista rendszer negyedik évtizedében – túlzás lett volna notabilitásoknak nevezni. A kiváló kisúji hadtörténész beszámolt a harci cselekményekről, mások az új élet, a közigazgatás megszervezéséről beszéltek.

Az akkor felülre került funkcionáriusok is ott feszítettek a meghívottak között. Rokonunk, Imre bácsi egyenes tarkóval, felszegett fejjel tekintgetett körül az övéi sorából. Mellén a kitüntetések, melyekre rácsodálkoztam, hiszen nem volt mifelénk ellenálló vagy partizán egy szál, annyi sem. Városunk államfői sarzsijának emlékiratában[1] sem szerepelt Imre bátyánk neve.

         Szegény ember volt, jobbára napszámos. Negyvenöt előtt sokszor megalázhatták, megsérthették, ahogy másokat is. Olyan világ volt az, hogy rendszer múltán is tetszikezte apai nagyapám a nála vagy húsz évvel fiatalabb, egykori nagygazdát. Nem úgy, mint ma teszik leereszkedő gőggel félművelt senkik, hanem egész élettapasztalatából adódott természetességgel. Az alul lévők pedig mindig felfelé igazodtak. Imre bácsi épp ezért járt negyvenöt után Veres Péter módján még kevélyebben, mint a redemptus nagykun ivadékok. Megtehette. Felszabadult.

         Maga az MSZP Városi Pártbizottságának első titkára intézte hozzá szavait:

         „Meleg szeretettel köszöntöm az agrárszocialista mozgalom jelenlevő felszabadulás előtti képviselőit, a Szociáldemokrata Pártban tevékenykedő, majd a felszabadulás után az új élet és a Magyar Kommunista Párt megszervezésében aktívan közreműködő idős elvtársainkat, a Szocialista Hazáért Érdemrend tulajdonosait, a város volt párt- és állami vezetőit.”[2]

         A felszabadulás persze nem volt jelenlevő, csak felidézett, de sok neves vendég: tudósok, történészek, országos és megyei elvtársak vett részt a konferencián. Magam nem kimondottan a rendezvény, hanem a munkahelyemtől kapott rendkívüli szabadság és útiköltség-térítés okán ültem közöttük az első sorok valamelyikében. 1972 óta a Magyar Történelmi Társulat tagjaként kaptam a meghívókat és a befizetési lehetőségeket a számomra érdekes előadásokra. Így aztán – Imre bácsival ellentétben – nem a városi párttitkárt, esetleg Korom Mihályt ismertem csak az előadók közül, hanem Borus József, Liptai Ervin, Szabolcs Ottót munkásságát is.

         Imre bácsira azonban – akire hátrafelé tekintve ráköszöntem –, nem zavarták meg a nagy történész nevek. Még kérdést is feltett, igaz, némi feszelgéssel és kissé késleltetve, de bátran – egyenesen anyámnak. Az izgatta a hat elemi plusz pártiskolás harc nélküli veteránt, hogyan kerülhetett oda, a díszterembe, ráadásul ő elébe! a városból ötvenhat után elvert cipész fia. Az én anyám kedvesen, de Imre bácsi kiemelkedő személyiségére szabva válaszolt:

         – Oda hívták meg, a tudósok közé, hát hol másutt ülhetett volna?!

         Imre bácsi nagyot nízett, de úgy a felszabadulás negyvenötödik évfordulója tájáig ezután is kevélyen, ahogy mifelénk mondják: gangosan járt.

[1] Nánási László: Emlékezetből. Budapest, 1983. Kossuth Könyvkiadó,137 p.

[2] Szabolcs Ottó (szerk.): Egy tiszántúli város újrakezdése. Budapest, 1985. Magyar Történelmi Társulat, 11. p.

A tanárképző főiskolán Moldova 40 prédikátorát hökkenten vettük fel az elemzendő művek listájára.  Amszterdamba a gályarab protestáns magyarok emléke vitt..  2015-ben eljutottam egészen a templomajtóig, mely mögött de Ruyter admirális síremléke áll. 2016-ban ismét Amszterdam lett az úti cél, nem pár órára, hanem pár napra most.

A KLM akciót hírtett, a repülőjegyhez szeptemberben 6-7 napra foglaltam közepes kényelmű szállodát, majd az egészet el kellett halasztani, a tervekből visszavenni és jellemzőit módosítani. A szállodát kínáló internetes oldalakon csak kártyát említenek a legkülönbözőbb fizetési variációkban, de amikor kitöltöd a megrendelést, sorba dobják vissza ezt is, azt is. Talán elírtad az irdatlan hosszú számsort? Szó sincs róla. Ebben a fázisban már csak hitelkártyával foglalhatsz, ha nincs, akkor még azt sem lehet kivitelezni, hogy a bankkártyádról előre átutald a szobaárat!

Blogbarátom jött segítségemre: a nevemre lefoglalta a szállást, én meg helyben, készpénzzel jelentkeztem. Nem addig van a’! A recepciós egész világrendje összeomlani látszott, azzal sem tudott mit kezdeni, hogy barátom levelét az én adataimmal és a foglalással kinyomtatva bemutattam neki. Otthagyni nem lehetett a szállót, hiszen az el nem foglalt szoba fejében is pénzt hívhatnak le a hitelkártyáról. Távozási szándékom jelzése, és a jótevőmmel váltott e-mail után, amelyből semmi új nem derült ki, már csak az okozott problémát, hogy minden naphoz egy reggelit írattam.

Nem, nem a hollandok ilyenek, csak egy kis óvatoskodó recepciós volt, ki tudja, honnan. Dolgozott a szállóban magyar, a reggelit lettországi gyévuska varázsolta elő, valamint régen volt, hiányos orosz nyelvtudásomat is. Mindkettő boldoggá tett, különösen a harapnivaló: finom, változatos, bőséges kínálat fogadott az étkezőben.

A szobám tágas és csendes: udvari, alagsori. Párna személyenként csak egy, az ágyazás hálózsákszerűen belebújós, a fűtés állítható. Szekrény, vállfák; az asztalon kávéfőző a hozzávalókkal, minden napra. A fürdőszobában a szokásos felszerelés, minden tiszta és elegendő.

A belső udvaron bringákat, a szálló mellett biciklikölcsönző, az utcán este nyolc körül is húszasával húznak el a bicikliúton az első lámpa nélkül kerekezők. Egy-egy kereszteződésben villamos forgolódik, a zöld jelzés kiszámíthatatlan, nem is mindig számítgatnak. A közlekedés miatt ideges embert nem láttam.

A repülőtérről 5 euróért hozott be a busz a szállodám közelébe, számomra érdekes módon nem a reptéri B kapunál, ahol az útikönyv alapján kerestem, hanem a B9 kocsiállásról indult. Másnap 17 euróért váltottam a városi közlekedésben három napon korlátlanul használható jegyet. A sétahajó-programok 10 eurótól kezdődnek, lehet vacsorával, avagy szellemi táplálékkal: soron kívüli múzeumbelépővel kombináltan igénybe venni.

Amszterdam nyugis város. És színes, már ami az embereket illeti. Szivárványzászlós hoteljei is vannak.Távolról egy minaretet láttam, abban biztosan nem tartanak Marilyn Monroe évfordulós kiállítást (17 €), mint a nagyszerű Nieuwe Kerkben. Mit mondjak: lelkiállapotomat nem zavarta a 90 éves szépség, azonban a holland admirális síremlékén kívül csak a gyönyörű, 15. századi templombelső érdekelt. Az olvasó szerencséje: saját felvétel helyett egy, az internetről.
A magyarul új templomnak nevezett épület közelében áll a Királyi Palota, szemben vele a Felszabadulási emlékmű, és e között a három tisztelendő épület között a Dam téren éjjel nappal áll a bál, szól a zene, játékok és emberek villognak, miközben a villamosok óvatosan siklanak át közöttük. Fotóim erről nem 90 fokban (mint a templomiak), hanem 180-ban elfordulva kerülnének ide. Kicsiben mégis sikerült idevarázsolni a Google-ból. Az előtérben egy motorral hajtott verkli, melyet már nem szívvel kell tekerni. Háttérben a Királyi Palota...
Vigasztalódjunk egy igazi utcaképpel! Ugyan grachtnak, csatornának mondják, meg azt is írják, hogy a várost csatornák szelik át. Ez persze tévedés: a csatornák, utcák, terek, hidak egységet alkotnak, nincs hídfő-érzésünk, sem Buda és Pest-szerű különbségtétel, a csatorna a maga partjaival és a hidakkal nem elválaszt, hanem összeköt. 

Amstel-dam - az nemcsak gát, hanem egy újjáépített Amsterdam nevű hajó is. A Scheepvaartmuseum részeként látogatható. A háttérben a Nemo Tudományos Központ zöld színű épülete látszik. 

 A hajón belül sokáig el lehet bóklászni. A legénységi háló hálókkal teli csarnok, persze igen alacsony belmagassággal. Láttam orvisi kabint (!) ággyal, mások ugyan egy raktárhelyiségben, de ágyban alhattak. 

Ez itt balra de Ruyter admirálisnak egy 
algíri kalóztól zsákmányolt szablyája.
Két gyönyörű műtárgy a méltán híres
Rijksmuseumból. Az Éjjeli őrjárat okán
szokták felkeresni, abból van több is,
Rembrandté pedig nem is éjjeli. A híres festményeken kívül szinte az egész
hollandiai élet, a szorgos parasztok,
iparosok, tengerészek és dokkmunkások
eszközei, otthonai is láthatók. Gőgös
árnyalattal emlegették a "kis" Hollandiát
például a klasszikus Heti Hetes bölcsei is.
Nos, itt. e finom művű óra jobban jelképezi a polgári iparkodásban gyökerező nagyságot, mint a szablya. Igen, ők mertek kicsik lenni és
migránsgyűlölők helyett befogadók.
A legkatolikusabb királyok elűzték az Ibériai-félszigetről a zsidókat (a vagyonukat nem). A hollandok közt otthonra leltek, és az ő szorgalmuk és szakértelmük is gazdagította az új hazát. A spanyol hatalmat a hollandok megtörték, legyőzték, kivívták függetlenségüket. Hollandia a legelső tengeri, s egyben gyarmati hatalommá vált.
A Portugál Zsinagógában méltóságteljes látvány őrzi az ősök emlékezetét. A gyűjtemény gazdag, értékes!

A Tóra-olvasó asztallal szemben a frigyszekrény rejti a szertartásokhoz alkalmas tekercseket.  

Baruch Spinoza szobra az egykori zsidónegyedben. 
Tőle olvastam először filozófiai értekezést.
Ha mást nem is, de az érdeklődésemet felkeltette.
Jóval később tudtam meg ezt-azt az életéről, a
közösség által rámért héremről. Elégtelen nyelv-tudásom miatt azt a bizonyos küszöböt csak látni véltem.
Rembrandt is szeretett itt lakni. A szobra előtt az Éjjeli őrjárat polgárőrei közé turisták vegyülnek, megy a fotózás. Nekem a festővel szemben állt punk leányról? hölgyről? kellett volna felvételt csinálni, ám az hang nélkül nem lett volna az igazi. Skótkockás szoknyában, hasán nagydobbal, kezében csörgővel igen erős hangon énekelt a kétoldalt felborotvált, vörös-zöld taréjos művész. Meztelennek tűnt ezért.

A Rembrandt házat, mint korabeli épületet kerestem, s nem leltem sehol.
Csak kóvályogtam a környéken, a Telenornak befizetett adatroaming nem működött. Végül egy barátságos helybeli férfi kérdezett rá, s mutatta meg, merre találom.
Nos, a legalább ötszáz éves épület modern homlokzat alatt rejtőzik, belesimul a széles utca házsorába. De megéri megkeresni! 

A mester szeretett az X lábú reneszánsz székben a kandalló előtt üldögélni, s hogy a látogatók ezt ne tegyék, finom célzással, egy-egy tüskés bogáncs szálat helyeztek a letanyázásra ingerlő darabokra.
A tanterem a ház legmagasabb szintjén helyezkedett el.
Láttuk a fogadószobát, benne a tekintélyt, rangot, vagyont - és ismét csak meleget - sugárzó díszes kandallóval. A műterem legfontosabb "bútora" a két nagy, fényforrást biztosító ablak volt. Megnézheti a látogató a konyhát, mindenütt megfelelő holland és angol nyelvű elektronikus vezetővel, de fali címkékkel segítve is.
A z önarcképekhez a festő fiatalkori arcképe is csatlakozik. Saskia és Titus, és talán Hendrikje is "itthon tartózkodik. Nekem a szobrász nagybátyám Rembrandt vonzalma jutott eszembe, amelyben része volt némi arcbéli hasonlatosságuknak is.

A Central Station előtt villamosok, buszok, sétahajók tömegelnek, a háttérben az Ibis előtt hatalmas, többszintes kerékpár megőrző. Ez Amszterdam szíve, a valamikori kis sziget talajába vert 9000 cölöpre épült tér. Ezer és ezer ember nyüzsög a felvételt készítő mögött, indulnak a vonatokhoz, köztük a Thalyshoz, melyek igen drágák az autóbuszokhoz képest. Az állomáson túl az IJ kompjaihoz, és az állomástól el, befelé a Damrakon a Damhoz, a népünnepéllyel teli térhez lehet eljutni. Indonéz étterem is van az itteni utcákban, de sajnos, az kimaradt a programomból, pedig gourmet barátom fölöttébb ajánlott. Négy napba persze az itt jelzettnél sokkal több belefért.
Hazautam nem volt izgalomtól mentes. Pontosan érkeztem a Schipholra, a KLM becsekkolói el is kaptak, a beszálló kártyámon a C04 kapu szerepelt. Üldögéltem, nézelődtem, interneteztem az erre biztosított helyeken, majd amikor a sor megindult, én is beálltam a kapu elé. Egy kanyar, s ott a biztatás: Helsinki felé beszállunk!
Elkapott a kapuzárási pánik, s előbb az információs pultot, majd a D76-os kaput kezdtem rohanvást keresni. Időközben - feltehetőleg a gép késése miatt - átszervezték a beszállás. Így esett, hogy az amszterdami közlekedés részvevői között mégiscsak akadt egy nyugtalan pasi. De nem sokáig... 

Egy a legesősebb időszakban is túlnyomórészt napos városban jártam, sétáltam  a virágpiacon, rácsodálkoztam a templomot idéző tőzsdeépületre, de a gazdag ország ember léptékű nagyvárosában eszembe sem jutott Multatuli Max Havelarja, amelyről még gyerekként olvastam. Annál inkább a francia szólásmondás: Dieu a créé le Monde et les Néerlandais ont créé les Pays-Bas. Igen, ez a protestantizmus szerény, mégis büszke szelleme!


 

A szentesi találkozón – ezelőtt tizenöt évvel – úgy meglepődtem, mintha én lettem volna az ünnepelt. A házigazdák, Labádi Lajos és Takács Edit levéltárosok – Nagy István tanár úr iniciatívájára – jubileumi kiállítást rendeztek ötvenéves diáktársunk tiszteletére. Pedig egykori tanszékvezetőnket, aki diákjai közt is szigorúan ragaszkodott a primus inter pares elvéhez – sem köszöntöttük ötvenévesen. Amikor ő a jubileumát ülte, formálisan még nem létezett a baráti kör. A tanár úr 1989-ben lett 60, s abban az évben június 10-én, két nappal közlekedési balesete után nélküle találkoztunk Szegeden, és szándéka szerint zarándokoltunk el a Történelemtanárok ópusztaszeri találkozójára (Pedagógusok Lapja 1989.10.06.), s jött létre ennek nyomán a szentesi baráti kör. A levéltárbeli kamara-kiállítás ebben a közösségben lepett meg bennünket.

A Születésnapi Lap jóval későbbi. Ahhoz még Sipos Jóskának is be kellett töltenie a hatvanat, amely bármilyen hihetetlen, de megtörtént! (Fotó: Dömötör) Ezt követően a néhai Szegedi Tanárképző Főiskola nagyjából egy időben volt történelem szakosai 60 és 65 éves évfordulóira sorjáztak a lapok egymás után. Közös emlékeink az alsóvárosi épületből, a Béke-tanszékről, az áradó Tisza partjáról, a makói és szentesi kirándulásokról valók. Hozzájuk tartozott a KISZ-szervezet égisze alatti diák-közélet, a TDK, vagyis a tudományos diákköri és töri tanszéki beszélgetések – olykor hajnalig. Ide gyökerezett közös élményeink összefonódnak.

Ennyi év után – és dokumentumok szűkében – nem könnyű emlékeinket szétszálazni, hogy aztán a születésnapi köszöntésben összerakhatók legyenek. Egy alkalommal az időrendet akartuk tisztázni Ignáccal és Jóskával a főiskolai KISZ VB néhány akciójáról: a háromszínű zászló 1973 1972. március 15-i kitűzéséről, a korrupt kollégiumi igazgatóval kapcsolatos vizsgálatról, a klub és a diáklap tervéről – de mindaddig az estéig még az sem rögzült bennem, hogy Ignáccal egymást váltottuk a kultúrfelelősi funkcióban.  Nyomdokaimba lépett, mondhatnám, hiszen az említett beszélgetéskor is én jártam az élen! Talán ezért tagadták meg tőlünk a söröket éjfél után a Kárász utcai Corso Caféban! Barátaim derűsen élték meg, én hitetlenül. Még ilyet!

Az emlékezés sorról sorra, szögediesen: sörröl sörre halad. Ignác, mint új kultúrfelelős valami külföldi megbízatást kapott azon a nyáron, amelyiken elvonultam a közéletből szakdolgozatot írni. Sok sört azonban nem az írás, hanem az operaszínpad  igényelt. Esténként ott trógeroltam. 
Így esett, hogy amikor Budapestről az akkor egyetlen korszerű francia nyelvtanító hanganyagot, a Mauger-t Ignácnak leszállítottam, az orsós magnószalagok előzetesen sörbe konvertálódott árát kénytelen voltam felszámítani. Az adathordozót ugyanis porzó veséjű tróger (franciásan: trozsé), azaz díszletmunkás kollégám hitelezte. – A votre santée, mes amis! –

Minden tétova, sörös sasszémnál (le chassé) biztosabb vagyok abban, amire a mai ünnepelt bizonyára nem emlékszik. Még a helyszínt is magam előtt látom. A főépület bejáratától jobbra, a Földrajz Tanszék előtti folyosón beszélgettünk – valamelyikünk útban lehetett a Díszterem felé. Ignác arról kérdezett meg, hogy vajon mit szólnék az ő Bács-Kiskun Megyei Levéltárba történő elszegődéséhez? Kimenjen-e levelező hallgatónak a felkínált állás kedvéért?

Az efféle kérdés annyira fontos és bizalmas, hogy csak közeli barátokkal lehet megvitatni, azokkal, akiknek számít a véleménye, figyelemre méltók lehetnek a szempontjai. A gesztus önmagában is mindig lekötelez, zavarba hoz. Hát még a kiegészítő információ! Ignác azt is megjegyezte, hogy ha ő nem vállalja, tanszékvezetőnk nekem továbbítja majd az állásajánlatot. Nekem, aki tudományos kutatói alkalmasságomat illetően túlzott szöszmötölésemmel, az adatgyűjtésben és rendszerezésben elvesző aprólékosságommal már akkor alapos kételyeket ébresztettem Nagy Pistában. No de a levéltáros elsősorban kiszolgálja a kutatást – fogom fel utólag, arra pedig épp úgy megfelelhettem volna, mint harcos KISZ-titkárunk, Jóska szekundásának. Ignác azonban döntött, s nem szekundánsa, hanem prímása lett a történettudománynak.

Amikor a tudománnyal csak ismerkedtünk, esténként a Hámán Kató úti szemináriumi teremben verődtünk össze – kollégisták és kintiek – tanulni. Mindig akadt szakmai beszélgetni való. A két egykori katona, Perjés Géza és Nemeskürthy István könyvei és ötletei köztünk is vitákat, eszmecseréket generáltak. De amikor dolgozni kellett, dr. Kováts Zoltán útmutatása szerint inkább az 1956-os mártír I. Tóth Zoltán bibliográfiáihoz és Kosáryhoz (Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába) nyúltunk. A helytörténeti dolgozatok háttéranyagait tőlük gyűjtögettük. Személyüket csöndes tisztelet övezte. Ki gondolta volna akkor, hogy egyikünk Kosáry Domokos örökébe lép!

Ignác ebben a körben nem egyedül Nagypintérnek és nem csak a szakállával tűnt fel, pedig 1970-ben túl sokan nem hordtunk szakállt. Egy tanárunk épp csak addig, míg el nem készült a személyi igazolványa hátuljába a fekete-fehér (és nem szép színes vörösbe játszó) kiegészítő fénykép. Zozó becsületére váljon: a guevarizmus látszatától nemcsak önmagát, hanem Ignácot is igyekezett megmenteni. Mert az „átkosban” a pofaszőr arra a kommunistára utalt, aki a forradalmat nem hazudta, hanem cselekedte. Az eredmény ismert. Az már kevéssé, hogy az ilyesféléket „Pártunk és kormányunk” akkoriban épp úgy rühellte, mint most, a fülkeforradalom után. Az 1968-as hazai reformpolitika lassú erodálódását a keményvonalas helyi pártaktíva kéjesen kihasználta, és túl nagy fantáziára nem valló címkékkel látott el bennünket. A guevarista volt az egyik, az anarchista a másik. Az 1968-as, a francia kommunistákat és De Gaulle-t is elzavaró Párizs árnyékától megijedtek: lengyelországi leveleink felbontva érkeztek, vizsgálat indult ellenünk, s nem voltunk elragadtatva ettől.

A tanári oklevéllel a kézben ki erre, ki arra távozott, de ha máshol nem, alma materünkben időnként találkozhattunk. Mert a meghívók jöttek, s aki tudott és akart, részt vett. Szerettük a tanszék évfordulós rendezvényeit, a Találkozás neves történészekkel előadás-sorozatát, ünnepi szemináriumokra is visszajártunk. A rendszeromlásig vendégként, majd 1989-ben száz résztvevő öregdiákkal a tanszékről leváló hagyományt mi magunk folytattuk.

A Bács-Kiskun Megyei Levéltárba került Ignácot – pesti lakosként – Kecskeméten nem látogattam, Budapesten pedig épp akkor kezdett dolgozni, amikor én az albérleti nyomorúságból Nógrádba költöztem. Egyszer a Várban, az impozáns Országos Széchényi Könyvtárban járva felkerestem. A Magyarságkutató Intézet igazgatóhelyetteseként dolgozott abban a környezetben, ahol pár évtizeddel korábban a kormányzó vagy a király funkcionált.  Anarchista vonzalmaim dacára óriási hatást gyakorolt rám ez az épület, hiszen a tekintélytisztelet egy nádfedeles vályogházban plántálódott belém ott élt nagyszüleimtől, a 19. század végi elemistáktól.  Ráadásul a létezett szocializmusban az iskolák, a főiskolai-egyetemi előadók, a tanszékvezetői szobák kényelme meg sem közelítette a jobb téeszelnöki irodák színvonalát. S lám, ehhez képest a magyar kultúra ragyogó helyszínén értesültem arról: Romsics Ignác épp elhagyni készül a királyi palotát, hogy taníthasson!

Tudósi, tanári erényeit nem mellőzve azt az erkölcsiséget látom ünnepelt barátunk magatartásában, amelyet nem könnyű, de lehetséges cselekedeteinkben érvényre juttatni. Nem könnyű az alaposan megismert és feltárt valóság közreadójaként elhessenteni a váteszi szerepet, a megmondó ember allűrjeit, lemondani méltatlan fórumon a közszereplésről. Emlékszem, Ignác 2001-es székfoglalóján az államfő-jelöltséggel kacérkodott MTA elnöknek a zsúfolt teremben végül pótszékkel kellett beérnie. Akadt, aki nem a semmibevevést kifejező késéssel, hanem tanítványai mellőzésével, sőt: aljas rágalommal kompenzálta kisebbségi érzületét. Igen. Vannak kutya dolgok, melyeken mindannyiunknak át kell lépni. Mert, ahogy utóbb, 2013. május 21-én Esterházy Péter megfogalmazta: Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.

A tisztesség ugyanaz Szentesen és Homokmégyen, Bloomingtonban és Budapesten. Nem csak a tények és vélemények, a feltevések és hiedelmek közti különbségtételben de a magunk tartásában is követendő a közös fészekalj Romsics Ignác által megjelenített normája.  Büszke vagyok arra, hogy együtt maradtunk meg Nagy Pista tanítványnak! Hogy 1990 óta ennek a körnek a szellemi-erkölcsi kerekasztala mellett ülhetünk.

Igaz öröm számomra, hogy – immár másodjára – születésnapja alkalmából Romsics Ignácot itt köszönthetem!

Egyáltalán: érdemes-e?

Halevő szezonban

Az én Péterem harmincöt éves. Vékony, magas fiatalember. Többnyire komoly, szomorú. Egykor sokat sétáltunk vele a városban az egyik Tisza-hídon át, a másikon vissza. Fogtam vékony kezét, s visszafogtam őt magát is. De sohasem beszélgettünk. Nem beszél, nem ír, nem olvas.

Csak a vak nem látta Szegeden, hogy azok voltunk.

Az auschwitzi vonat.

József Attila