(Pettra juttatta eszembe a régi szép időket)
1987 júliusában az MSZMP Központi Bizottsága végre elismerte, hogy a fejlődés iránya jelentősen eltér a két évvel korábban, a XIII. kongresszuson, illetve az ötéves tervben elhatározottaktól. Röpke fél év múltán már azt is kimondta, hogy a kongresszusi határozatban, illetve a tervben foglaltak számszerűen nem teljesíthetők. Mindezt természetesen már másfél éve tudta „mindenki” - csak éppen Kádár állt a számok mögött. Ezért nem firtatta a Központi Bizottság a felelősség kérdését sem.
A júliusi KB-döntés lényegi mondanivalója a stabilizáció volt. Ez az új jelszó végképp elfeledetté tette Kádár János két évvel korábbi jelszavait: a dinamizálást és az életszínvonal-emelést. Dinamizálás helyett jött a költségvetési hiány megszüntetése; az életszínvonal süllyedésének megállítása helyett az eladósodás megállítása. A KB megállapította, hogy az országnak nincs annyi jövedelme, amiből fedezni tudná azt, amit beruház, illetve elfogyaszt. Tiszta képlet: ha a fogyasztás mégis emelkedik, akkor ez csak úgy történhet, hogy nő a költségvetési hiány, e hiányt pedig folyamatosan nyugati kölcsönökből fedezzük. Első lépésként a KB-nak nem jutott eszébe jobb, mint az a szent fogadalom, hogy most aztán már végképp megszüntetjük a veszteséges termelés és a veszteséges export állami támogatását. Végképp véget vetünk annak, hogy a jól gazdálkodó vállalatok nyereségét az állam átcsoportosítja a gyengén gazdálkodókhoz. Satöbbi. Ezek korántsem voltak új dolgok. De, mint a közgazdasági fogalmakkal általában, a nagyközönség nemigen tudott velük mit kezdeni. Azt viszont mindenki megértette, hogy ha jobban élünk, mint amennyit az ország jövedelemtermelő képessége megenged, annak csakhamar megfizetjük az árát. Hiszen a költségvetés pozícióin így lehet a legkönnyebben javítani. S lőn.
Pár nappal a KB-ülés után a legérzékenyebb pontokra sújtott le a kormány bárdja. Megemelték a kenyér, a cigaretta, a benzin és a háztartási energia árát, mégpedig durván. Valamennyi emelés 20 százalék körül mozgott, 1 kiló fehér kenyér ára már súrolta a 10 forintot. Ami nem volt vicc, különösen nem egy kis jövedelmű, egy keresővel rendelkező, kétgyermekes család számára. Ha elfogyott naponta két vekni, a jövedelem akár 10 százaléka is elmehetett kenyérre. Az áremelések ellentételezését a kormány - az immár kialakult gyakorlat szerint, a rászorultság elvét alkalmazva - nem teljes körben, hanem csak a legkisebb nyugdíjak, a családi pótlék, a gyes és az ösztöndíjak körében hajtotta végre. A gorbacsovi nyíltság magyar adaptációjának szellemében ekkor fordult elő első ízben, hogy az új árakról a párt lapja, a Népszabadság első oldalán számolt be, vagyis megszűnni látszott az a gyakorlat, hogy a lakosságot a lehető legérzékenyebben érintő híreket a lap belsejébe dugják el.
Az erjedésnek voltak fajsúlyosabb jelei is. Hosszú évek után először, ugyancsak a Népszabadság hasábjain, megszólalt Nyers Rezső, a gazdasági reform másfél évtizede félreállított atyja, akire pár évvel korábban, ugyancsak egy interjú miatt, Kádár nagyon megharagudott. Nyers ekkor a Közgazdaságtudományi Intézet főtanácsadójának székében szerénykedett. Mondanivalója alkalmas volt az optimizmus fékezésére. Minimálisan 3-4 évre taksálta a stabilizációt, de figyelmeztetett, hogy takarékosságból még nem lesz struktúraváltás, és őrültség volna adminisztratív úton leállítani az importot, amikor az exportképesség növeléséhez import kell. Ugyanis, tette hozzá, javulás csak akkor lesz, ha az export gyorsabban nő, mint az adósságállomány. (Ez a kérdéses időpontban egyszerűen lehetetlennek látszott.) Ugyancsak az export dinamizálása érdekében tett ekkor javaslatot Nyers — más szavakkal persze - a csúszó (folyamatos, előre tervezett és bejelentett) forintleértékelés bevezetésére, melyre azonban a rendszerváltás után is fél évtizedet kellett még várni.
(Aczél Endre könyvéből)