A Száz híres vers jegyzeteiben iskolánk egykori tanára minden kedves költőjéről - betűrendben - megadott néhány adatot. Az egyikét kivülről tudom: "Ő volt Goethe."
A Száz híres vers jegyzeteiben iskolánk egykori tanára minden kedves költőjéről - betűrendben - megadott néhány adatot. Az egyikét kivülről tudom: "Ő volt Goethe."
A tablóképen még megtalálod, az érettségizettek között már nincsen. És olyan május sincs azóta, hogy eszembe ne jutna.
Egy itt fellelt Vas utcai iskolatársam az írta az egyik kommentjében: Én nem emlékszem a párttitkárra, talán mert nem tudtuk, ki az.
Megkerülhetetlen személyiség. Kulcsszereplő. Rajta áll vagy bukik az intézmény egész működése.
Ma szó esett itt gyerekekről, akik tanulók, s tanárokról, akik ilyenek is, meg olyanok is. Emberek.
Faludy-Villon rekvizítumok. Nem relikviák: élő költészetet hordozó tárgyak, életünk túlélő készletét jelentő KELLékek.
Egy régi amatőr fényképen erősen kapatos ember magasodik fel. A többiek átölelik, hallgatják a verset, Faludyét. A kép sarkában bólés tál, pezsgős üvegek, pohár, 1963 szilvesztere. A versmondó alig múlt negyven.
Sose gondoltam arra, hogy valaha is közöm lesz az ipari tanulók világához. Még 1961-ben sem, amikor - beiskolázásról lévén szó - Lígyija odasüvítette anyámnak, hogy: Adják a gyereket inasnak! Nem adtak. Magam mentem a szakképésbe.
Petike csodaszép csecsemő volt, kék szemű, szőke, egészségesen telt karok, lábacskák, jó magaviselet - ahogyan őt a bátyja megrendelte, ha az utcán kisdedet látott pólyában, gyerekkocsiban.
Az első szó a pedagógiai gyakorlat újdonságai közé tartozik. Alighanem jártasságot jelent. A második az idegentől való félelem. Istenfélelem helyett is előfordul. Ma mindkét szó piacképes. Még az Aranybullát is el lehet velük adni. Vagy fordítva...